Mint minden fiú, gyerekkoromban nagyon szerettem a háborús játékokat. Leginkább azért, mert a mi kicsiny falunk terepe nagyszerűen alkalmas volt az efféle tevékenységekhez.
A focipálya mellett otthagyott építőanyagokból, blokkokból nagyszerű várat tudtunk építeni úgy, hogy egymásra tettük őket. A szemközti hegy aljánál álló domb pedig csodás lehetőséget adott egy bunker kiásásának, aminek neki is kezdtünk hárman, a bátyám, a barátja, Öcsi, meg én.
A focipálya mellett otthagyott építőanyagokból, blokkokból nagyszerű várat tudtunk építeni úgy, hogy egymásra tettük őket. A szemközti hegy aljánál álló domb pedig csodás lehetőséget adott egy bunker kiásásának, aminek neki is kezdtünk hárman, a bátyám, a barátja, Öcsi, meg én.
A mi utcánk fölött pedig a kaszálón, a Gábor-güdre mellett, tán a második világháborúból ottmaradt két, azóta lágy lankássá szelídült lövészárok adott otthont a nagy sárcsatáinknak.
Ezt a csatát sohasem fogom elfelejteni, amíg élek.
A gyereksereg két táborra oszlott és mind a két csoport választott a nagyok közül egy-egy kapitányt.
Mi kicsik voltunk a csapatban a töltelék. Szép tavaszi nap volt, a hóolvadás utáni puha föld igazán alkalmas volt arra, hogy jól reptethető sárgalacsinokat gyúrjunk, amivel aztán megcélozhattuk az ellenséget.
Ehhez azonban a kapitány elvitt bennünket a közeli bokrokhoz hajlékony vesszőket törni, hogy annak végére feltűzve a lövedékünket jól megsuhintsuk a megfelelő irányban, hogy az útja végén telibe trafálja a kiszemelt célpontot, kinek fájdalmas kiállítása jelezte, ha eredményesek voltunk.
Azt azonban egyikünk sem gondolta, hogy a csata hevében ezek a sárbombák valóságos golyózáporrá alakulnak át, mivel a létszámunk igencsak megnövekedett, hiszen az egész falu minden gyereke részt akart venni a csatában. Így aztán mi, kisebbek mindent megtettünk, hogy védelmet találjunk a fájdalmas becsapódások elől, amik elérték a kezünket, vállunkat, hátunkat, de még a kobakunkat is.
A heves visszavonulásban egészen a már említett Gábor-güdréig szaladtunk, ami valaha szintén egy lövészárok lehetett, de most az oldalából már egy jól megtermett, vastagtörzsű fa állt ki.
Ez a fa lett a mi tornyunk, a mi menedékünk.
A törzse elrejtett, erős ágaira felmázhattunk és sokkal könnyebben megcélozhattuk a ránk rontó csapat tagjait. Ezt aztán olyan jól csináltuk, hogy hamarosan meg is hátráltak, majd a végén kénytelenek voltak feladni a csatát.
Az ókorban gyakran voltak valóságos csaták a népek között. Többről maga a Szentírás is beszámol.
A városokat már akkor is magas falak és a falakon tornyok védték az ellenséges sereggel szemben. Isten gyermekei azonban már történelmük hajnalán megtanulták, hogy az igazi védelem nem ezekben van. Hiszen Jerikó falai sem tudták megvédeni a várost Istennel szemben, sem pedig a jeruzsálemi erős védelem nem tudta feltartóztatni Dávid seregét, hogy végül bevegye és fővárosává tegye azt.
A zsoltáros ezért a menedéket és a védelmet, sőt erős tornyát sem a kiépített védvonalakban látja csupán, hanem magában az Úrban.
A zsoltáros ezért a menedéket és a védelmet, sőt erős tornyát sem a kiépített védvonalakban látja csupán, hanem magában az Úrban.
Aki meghálálva a belé vetett bizalmat mindig megvédi a benne hívőt.
Napjainkban nincsennek már a környezetünkben hasonló bástyák, menedékek, amik képesek lennének megvédeni bennünket egy esetleges ellenség elől.
A modern hadviselés szabályai is megváltoztak már. Isten azonban nem változott. Ő most is odafigyel a hozzá fordulóra, aki Benne bízik, ma is menedékre talál hitében.
(Restás László)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése