Húgommal együtt már mindketten kisiskolások voltunk, mikor a szüleink ránk bízva a lakást, kettesben mentek nagybevásárolni. Ez volt csak a mi időnk! Féktelen rohangászás, bújócska, párnacsata, csöveken, bútorokon mászás, játék határok nélkül.
De ennek az önfeledt bolondozásnak mindig voltak áldozatai, egy-egy porcelándísz, egy-egy váza, a bútorok. Persze, ezeket mindig igyekeztünk úgy fordítani vagy elrejteni, hogy csak később derüljön fény a sérülésekre.
S amikor megtörtént a szembesítés, a bűneset óta belénk kódolt program alapján jött a válasz, a felelősség hárítása; Nem én voltam. Nem tudom hogyan történt. Csak úgy magától leesett és eltört.
Azóta eltelt jó pár évtized. Felnőttem, megtértem és… Ó, milyen szép is lenne, ha azt írhatnám ide, hogy azóta már nem csinálok semmi meggondolatlan őrültséget, hogy már nem hibázok, hogy tökéletes lettem. De sajnos nem így van. Felnőttként és keresztényként is elesik az ember.
Viszont van egy nagy különbség; aki igazán érett, aki igazán hívő, az nem tagadja tovább, hogy vétkes, az nem lesz cserbenhagyó, hanem vállalja tetteit és azok következményeit és tudja, hogy mit kezdjen a hibáival.
„Elestem ugyan, de felkelek.” Mert az Úrra nézek, hozzá kiáltok, Ő megbocsát és felsegít.
„Én fiacskáim, ezeket azért írom néktek, hogy ne vétkezzetek. És ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus.” (1Ján.2:1)
(Tóth Szilárd)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése