Életem legszörnyűbb sabbathján voltam túl. Akit mindennél jobban szerettem, akibe minden reményemet vetettem, aki kiemelt engem a biztos pusztulásból, aki értéket látott bennem, nem pedig egy olyan nőt, akit csak használnak a férfiak, halott volt. Elítélték és megölték, mint egy utolsó bűnözőt, én pedig tehetetlenül néztem végig a haláltusáját.
Pedig biztos voltam benne, hogy Ő az, akit vártuk, Ő a Messiás, a Királyunk, a Szabadítónk. Engem megszabadított, nem is egyszer, hát vakok az emberek? Miért kellett ennek így történnie?
Összetörve mentem ki vasárnap reggel a sírkertbe, de ott egy csapásra minden még rosszabbra fordult. Nem volt elég nagycsütörtök árulása, nagypéntek tragédiája, nagyszombat néma fájdalma és kilátástalansága, a sír szájánál lévő irdatlan nagy követ valaki elhengerítette, Jézus teste pedig nem volt sehol. Ellopták. Utolsó erőmmel elfutottam Péterhez és Jánoshoz, és elmondtam nekik, amit láttam. Péteren látszott, hogy napok óta egy szemhunyásnyit sem aludt. Az ő terhe még az enyémnél is sokkal nehezebb volt. De amint meghallotta, hogy Jézus teste nincs a sírban, már rohant is a kert felé Jánossal együtt.
Én nem bírtam futni, de a szívem csak hajtott vissza. Vissza kellett mennem, ki kellett derítenem, mi lett a Mesterrel, ki vitte el, hova tette. Majd én elhozom, és eltemetem. Méltón. És gyászolom, amíg élek.
Ezek a gondolatok jártak a fejemben, és nem bírtam túllátni rajtuk. A sírban lévő két angyal nem tudott áttörni a bennem lévő fájdalmon, és képtelen voltam felfedezni abban az idegenben az Emberfiát. Azt hittem, a kertész az, és már készültem az alkudozásra, amikor meghallottam a nevemet úgy, ahogy csak Ő tudta kimondani: Mária!
Olyan erővel és szeretettel hangzott, mint Isten teremtő szava, mely életre hívott minden létezőt, mely otthont formált a káoszból és ürességből, ami elindította az embert, hogy uralkodjon a föld kerekén. Ez a hang, az Ő hangja, most néven szólított engem, éreztem, ahogy szívemben újra helyreáll az élet, egy jobb élet, amit Ő formált újjá. És feltört belőlem egy másfajta zokogás. Ezek a könnyek már nem voltak keserűek, már nem hullottak céljavesztetten a porba, hanem levegőt hoztak a lelkembe, ismét élő reményt.
„menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.” Jézus beszélt hozzám, és én éreztem, ahogy új erő árad szét testem minden zegzugában. Nem érintett meg, de miatta álltam talpra, miatta mozdultak a lábaim, miatta indultam ismét útnak. Már szaladtam, már rohantam úgy, mint eddig még soha. Egy új élet lüktetett bennem, új remény, új üzenet, amit át kellett adnom a testvéreinek, és át kell ma adnom neked is.
Isten a mi Istenünk, az Atya a mi Atyánk! Mert Krisztus él! Feltámadt. Higgy nekem, én találkoztam Vele a kertben.
(Szilvási-Csizmadia Andrea)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése