Olyan finom és érzékeny folyamatok zajlanak bennünk, s Isten az ő szeretetében oly figyelmes velünk! Soha nem „töri ránk” az ajtót, nem erőszakolja ránk a jelenlétét, viszont annyira közel jön hozzánk, amennyire csak lehet. Ha nem engedjük be, akkor az ajtó előtt áll és zörget, s kéri, hogy változtassunk a döntésünkön. Ehhez azonban meg kell születnie bennünk a készségnek.
Már az is a szabadságunkban áll, hogy meghalljuk-e a szavát. Nem csupán arra gondolok, hogy mekkora zajt csapunk magunk körül és magunkban, ami szinte lehetetlenné teszi, hogy meghalljuk a halk, de határozott kopogást, hanem arra is, hogy egyáltalán akarjuk-e meghallani.
Volt egy kutyánk, amelyet időnként szabadon engedtem, mikor sétálni vittük. Mindig eljött egy pillanat, amikor vissza kellett fordulnunk, s ezért hívtam, kiáltottam neki.
Tisztán látszott rajta, amikor esze ágában nem volt a visszafordulás.
Hallotta a hívást, nem volt baj a hallásával, de nem akarta még abbahagyni a futkározást, ezért süketnek tetette magát, s igyekezett minél messzebbre menni tőlem.
Időnként mintha mi is ezt tennénk. Nem az a baj, hogy süketek vagyunk, sokkal inkább az, hogy valami mást szeretnénk csinálni, ezért úgy teszünk, mintha meg sem hallottuk volna a hívást.
Időnként mintha mi is ezt tennénk. Nem az a baj, hogy süketek vagyunk, sokkal inkább az, hogy valami mást szeretnénk csinálni, ezért úgy teszünk, mintha meg sem hallottuk volna a hívást.
Pedig Isten valami különleges ajándékot kínál: ha beengedjük, nálunk marad, s meghitt közösségben lehetünk vele.
Ma hogyan döntesz? Elcsendesedsz, hogy meghalld hangját?
Legyen áldott a napod!
(Hites Gábor)
Ma hogyan döntesz? Elcsendesedsz, hogy meghalld hangját?
Legyen áldott a napod!
(Hites Gábor)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése