Jakab apostol levele 5. fejezet 13. vers
Vannak helyzetek, amikor természetes módon jön, hogy egy hívő ember imádkozik, és vannak más helyzetek, amikor nem. Például reggel ébredéskor, este lefekvéskor, étkezések előtt, hosszú útra induláskor, nehezebb feladatok előtt, vagy amikor veszteség fenyeget vagy ér minket, vagy valakit, akit szeretünk, egyértelmű, hogy imádkozunk. Ugyanúgy, mint amikor célba érünk, meggyógyulunk, vagy megoldódik egy nehéz helyzet.
Kérünk, hálát adunk, vagy dicsőítjük Istent, attól függően, hogy mi történt vagy történik velünk.
Aztán vannak olyan helyzetek is, amikor nem ilyen magától értetődő, hogy imádkozunk: vagy azért, mert nem vagyunk rá képesek, vagy azért, mert nem gondolunk arra, hogy imádkozzunk.
Amikor 45 évesen mandulaműtét előtt álltam, azt mondta egy barátom, hogy a legjobb, ha 4-5 órán át meg sem mozdulok, csak fekszem.
Aztán vannak olyan helyzetek is, amikor nem ilyen magától értetődő, hogy imádkozunk: vagy azért, mert nem vagyunk rá képesek, vagy azért, mert nem gondolunk arra, hogy imádkozzunk.
Amikor 45 évesen mandulaműtét előtt álltam, azt mondta egy barátom, hogy a legjobb, ha 4-5 órán át meg sem mozdulok, csak fekszem.
Azt mondtam neki, hogy végre lesz egy csomó időm, amikor imádkozhatok!
Tényleg így is gondoltam. Csak hát nem gondoltam rá, hogy friss vágásokkal a torkomban ez nem fog úgy menni, ahogy elképzeltem. Imádkoztam én, de amikor a műtét előtt kapott fájdalomcsillapító hatása elmúlt, és a fájdalom minden nyelésnél megzavart, és koncentrálnom kellett, hogy úgy nyeljek, hogy minél kevésbé fájjon, egyáltalán nem tudtam úgy imádkozni, mint ahogy a műtét előtt elképzeltem.
Ha a fájdalom vagy a szenvedés (testi vagy lelki) túlmegy egy mértéken, nem könnyű imádkozni.
Ezt másoktól hallott tapasztalatok is alátámasztják.
A másik olyan helyzet, amikor nem imádkozunk különösebben sokat az az, amikor örülünk valaminek.
A másik olyan helyzet, amikor nem imádkozunk különösebben sokat az az, amikor örülünk valaminek.
Persze, megköszönjük Istennek, de utána úgy leköti a figyelmünket, hogy inkább az örömünk tárgyával foglalkozunk, mint azzal, hogy Istennel beszélgessünk.
Ezért a legjobb az, ha rászoktatjuk magunkat az imára akkor, amikor minden olyan „hétköznapi” és „átlagos”, s ha így a természetes gondolkodásunk részévé válik, könnyebben imádkozunk akkor is, amikor ez nem volna olyan természetes.
(Simon Csaba)
Ezért a legjobb az, ha rászoktatjuk magunkat az imára akkor, amikor minden olyan „hétköznapi” és „átlagos”, s ha így a természetes gondolkodásunk részévé válik, könnyebben imádkozunk akkor is, amikor ez nem volna olyan természetes.
(Simon Csaba)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése