Húszezer ember befogadására alkalmas, 18 szintes földalatti város, 60-80 méter mélyen a föld alatt. Lakószobák, istállók, raktárak, iskolák, kápolnák, szellőzőjáratok, kutak.
A stratégiai pontokon fél méter vastag hengeríthető kőajtók.
Nem. Ez nem egy fantasztikus regény helyszíne, hanem Törökország középső részének legnagyobb 1963-ban feltárt földalatti városa; Derinkuyu.
Ahogy e sötét labirintusrendszerben jár, vagy inkább görnyedve bujkál az ember és látja a falakon az itt menedéket kereső korai keresztények megkopott kézjegyeit, szimbólumait, vagy később a tatár és oszmán hódítók elől rejtőzködők görög feliratait, maga előtt látja ezen üldözötteket,
ahogy a félhomályban a mai zsoltárunkat idézik:
„Az Úr az én világosságom és üdvösségem: kitől féljek? Az Úr az én életemnek erőssége: kitől remegjek?” (1. vers) ahogy hallják a fejük felett vágtázó ellenség lovainak dobogását:
„Ha tábor fog körül, nem fél szívem; habár had támad reám, mégis ő benne bízom én.” (3. vers)
ahogy megérintik a lágy vulkanikus kőzetbe vájt életet jelentő falakat:
„Bizony elrejt engem az ő hajlékába a veszedelem napján; eltakar engem sátrának rejtekében, sziklára emel fel engem.” (5. vers)
ahogy napok múlva, az időérzék teljes elvesztésén túl is azt mondják:
„Bizony hiszem, hogy meglátom az Úr jóságát az élőknek földén! Várjad az Urat, légy erős; bátorodjék szíved és várjad az Urat!” (13-14. vers)
Aztán ahogy kapaszkodunk vissza a felszínre és elvakít a nap természetes fénye, arra gondolok, milyen jó lesz majd találkozni velük és megköszönni hitük és kitartásuk megerősítő bizonyságtevését:
Elhagytak, kiközösítettek, elvették, aki, vagy ami fontos volt számodra?
Ne feledd az Istentől és az Ő szeretetétől senki sem tud elszakítani!
„sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység…” (Róm.8:38-39)
(Tóth Szilárd)
Nem. Ez nem egy fantasztikus regény helyszíne, hanem Törökország középső részének legnagyobb 1963-ban feltárt földalatti városa; Derinkuyu.
Ahogy e sötét labirintusrendszerben jár, vagy inkább görnyedve bujkál az ember és látja a falakon az itt menedéket kereső korai keresztények megkopott kézjegyeit, szimbólumait, vagy később a tatár és oszmán hódítók elől rejtőzködők görög feliratait, maga előtt látja ezen üldözötteket,
ahogy a félhomályban a mai zsoltárunkat idézik:
„Az Úr az én világosságom és üdvösségem: kitől féljek? Az Úr az én életemnek erőssége: kitől remegjek?” (1. vers) ahogy hallják a fejük felett vágtázó ellenség lovainak dobogását:
„Ha tábor fog körül, nem fél szívem; habár had támad reám, mégis ő benne bízom én.” (3. vers)
ahogy megérintik a lágy vulkanikus kőzetbe vájt életet jelentő falakat:
„Bizony elrejt engem az ő hajlékába a veszedelem napján; eltakar engem sátrának rejtekében, sziklára emel fel engem.” (5. vers)
ahogy napok múlva, az időérzék teljes elvesztésén túl is azt mondják:
„Bizony hiszem, hogy meglátom az Úr jóságát az élőknek földén! Várjad az Urat, légy erős; bátorodjék szíved és várjad az Urat!” (13-14. vers)
Aztán ahogy kapaszkodunk vissza a felszínre és elvakít a nap természetes fénye, arra gondolok, milyen jó lesz majd találkozni velük és megköszönni hitük és kitartásuk megerősítő bizonyságtevését:
Elhagytak, kiközösítettek, elvették, aki, vagy ami fontos volt számodra?
Ne feledd az Istentől és az Ő szeretetétől senki sem tud elszakítani!
„sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység…” (Róm.8:38-39)
(Tóth Szilárd)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése