Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” Lukács evangéliuma 15:31-32
Február 6-án hétfőn hajnalban a Richter-skála szerinti 7,8-as földrengés rázta meg Törökországot és Szíriát. Ezt több utórengés is követte, melyek között volt 7,5-ös erősségű is.
Az áldozatok száma már meghaladta a 25.000-et (forrás: https://telex.hu/.../csalad-mentes-torokorszag-sziria... ).
Hazánkból is több mentőcsapat érkezett a régióba, és dolgozik minden erejét megfeszítve, hogy segítsen a romok alól kiszabadítani a túlélőket.
Ahogy ezt a fenti igét elolvastam, az az öröm jutott először eszembe, amit egy sikeres mentéskor érezhetnek az ott szolgálatot teljesítők és a hozzátartozók. Nem tudok most elképzelni nagyobbat.
Tény, hogy Jézus ezt a példázatot egészen más körülmények között, más élethelyzetben mondta el, de Ő is a másik ember felé kimutatott szeretetről beszélt többek közt.
Első körben a farizeusoknak és írástudóknak szólt ez a tanítás, akik nem örültek a többieknek.
Nem örültek a vámszedőknek, prostituáltaknak, hogy Jézus köré gyűltek, és hallgatták Őt.
Mert ők mások. Bűnösök.
Vagy legalábbis bűnösebbek bizonyos szemszögből nézve.
Jézus pedig nekilátott érzékenyíteni őket. Történeteket mesélt nekik olyan dolgokról, amik/akik elvesztek, de valahogy megkerültek. Szerette volna felnyitni a szemüket, hogy Isten szemében mi mindannyian ugyanolyan értékesek vagyunk, nem sorozatgyártott ócskaságok, hanem valódi, egyszeri és megismételhetetlen kincsek. Szerette volna bemutatni nekik az Atya határtalan örömét az egyes ember felett, amikor végre kapcsolatba kerülhetnek egymással.
És szerette volna, ha ez az öröm átragad a tudós vezetőkre is. Mert mi mindannyian testvérek vagyunk.
Képzeld el, Kedves Olvasó, ha másként szólna a tékozló fiú példázata.
Az elején nem változtatok semmit, a fiú kikéri az örökségét, mert menni akar, az Apa pedig elengedi, és várja haza minden nap. De nem egyedül várja. Az idősebb testvér többször is kisétál a birtok szélére, tekintete a látóhatárt kémleli, hátha meglátja azt az ismerős alakot, aki már annyira hiányzik neki.
Esténként leveleket ír a különböző nagyvárosokban élő barátainak, rokonainak, látták-e a testvérét, és ha igen, adják át neki: „Gyere haza, kisöcsém!”
Aztán egy nap az idősebbik fiú is csomagolni kezd. Csak a legszükségesebbeket rakja össze, ugyanis végre valahára egy kósza hírt kapott a testvéréről. Valahol itt lehet, erre lenne érdemes keresni.
És elindul, időt, energiát, pénzt nem sajnálva felkutatja őt. Megtalálja a disznók vályúja mellett, letérdel hozzá a mocsokba, és átöleli az ágrólszakadt világlátót. Hosszú percekig csak a szipogásuk hallatszik, majd az idősebbik megszólal: Végre megtaláltalak! Már attól féltem, hogy örökre elveszítettelek.
Úgy örülök, hogy megvagy! Szeretlek, Öcsém!
Gyere, menjünk haza, Apa már nagyon vár!
U.i.: Kérlek, imádkozz a földrengés sújtotta országokért, az ott élő emberekért, a gyászolókért, a romok alatt lévő túlélőkért, a mentésben résztvevőkért, a keresőkutyákért!
Ha pedig úgy érzed, szeretnél támogatást adni egy segélyszervezeten keresztül, akkor ezen a linken megtalálod a szükséges információkat: https://adventista.hu/adra-felhivasa-a-torokorszagi.../
(Szilvási-Csizmadia Andrea)
Gyere, menjünk haza, Apa már nagyon vár!
U.i.: Kérlek, imádkozz a földrengés sújtotta országokért, az ott élő emberekért, a gyászolókért, a romok alatt lévő túlélőkért, a mentésben résztvevőkért, a keresőkutyákért!
Ha pedig úgy érzed, szeretnél támogatást adni egy segélyszervezeten keresztül, akkor ezen a linken megtalálod a szükséges információkat: https://adventista.hu/adra-felhivasa-a-torokorszagi.../
(Szilvási-Csizmadia Andrea)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése