Napi áhítat- Vágyódni Krisztushoz-V.

Hét témája: Közösség Istennel 

Olvasmány: Fil 1,18–26

„Küzdő népednek győzelmet te adsz!”

„Mert miről is van szó? Egyedül arról, hogy bármelyik módon, akár színlelésből, akár meggyőződésből: Krisztust hirdetik, és én ennek örülök. Sőt még inkább örülni fogok. Mert tudom, hogy ez üdvösségemre válik a ti könyörgésetek és Jézus Krisztus Lelkének segítsége által. Ezért várom és remélem, hogy semmiben sem fogok szégyent vallani, hanem mint mindenkor, úgy most is Krisztust egészen nyíltan fogják magasztalni énértem, akár életben maradok, akár meghalok. Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség! Ha pedig az életben maradás az eredményes munkát jelenti számomra, akkor, hogy melyiket válasszam: nem tudom. Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak. Erről meggyőződve tudom is, hogy életben maradok, és együtt maradok mindnyájatokkal, a hitben való növekedésetekre és örömötökre; így méginkább dicsekedtek majd velem Krisztus Jézusban, amikor ismét megjelenek nálatok.”

Magyarázat

Ragaszkodunk az életünkhöz. Sok nyomorúságot látunk, élünk át. Fájdalmat, bántást, kegyetlenkedést, s mégis ragaszkodunk a földi léthez. Szorongattatott helyzetben beindul az életösztön, a túlélési reflex, s küzdünk, hadakozunk, csak hogy megmaradjunk. Pedig hogy tudunk panaszkodni! Ez is rossz, az is rossz, itt fáj, ott fáj. Lenne már vége... Azután, mikor közeledik a vége, megkapaszkodunk, mert még a rossz is jobb, mint az, ami számunkra a legfélelmetesebb ismeretlen, a halál. Pedig bátran valljuk: „nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség”. Jézus Krisztusban átrendeződnek az élet és halál szavak jelentései. Az életet fölemeli a földi keretek fölé, más idősíkban nyer jelentést a halál fogalma. Jézus Krisztust elfogadva, mint Megváltómat, szembetalálom magam a halállal, mert minden addigi dolgom, ami a bűnhöz kötődik, Jézusban elenyészik, meghalok a régi önmagamnak, s életet nyerek Krisztusban, mely átértékeli az élet határmezsgyéjét, s a földi lezáró állomás után a megnyert üdvösségben folytatódik. Ez a gondolat, ez a folyamat, hogy Krisztusban örök életünk van, bátorrá tesz minden hívőt. A halál, még ha fájdalmas is, de nem kétségbeejtő végállomás, hanem kapu, melyen beléphetünk a Bárány vacsorájára. Akkor miért ragaszkodjunk mégis ehhez a földi léthez? Mert küldetésünk van, s amíg Isten megtart bennünket ebben a létben, addig tehetünk bizonyságot az élő Jézus Krisztusról, a benne megnyerhető életről, a bűnök bocsánatáról, a megváltott élet öröméről. Tegyük ezt Isten dicsőségére!

(Újváriné Szabó Anikó)