Igaz ez? Valóban úgy kívánkozunk mi az Isten szeretetére, áldására, jelenvalóságára földi életünkben? Sem a beszédünk, sem a magatartásunk nem ezt mutatja. Úgy el tudunk feledkezni Istenről mindennapi küzdelmeinkben, mintha nem is énekeltük volna örömmel: "Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik, lelkem úgy óhajt Uramra." Pedig úgy van. Lelkünk arra vágyik, hogy valaki szeressen. Hogy valaki velem legyen. Valaki, aki több, mint a körülöttem élők. Hogy vigasztalást nyerjek nyomorúságaimban. Hogy ne legyek kiszolgáltatva emberi gonoszságnak, mai életünk elszigeteltségének, elidegenedésének. Nem azért olyan kedves nekünk ez a zsoltár, mintha szebb lenne, mint a többi, hanem mert a lelkünk legmélyebb, legtitkosabb vágyait hozza napfényre. Addig vagyunk igazán emberek, addig van élő reménységünk, míg nem vagyunk megelégedve anyagi létünkkel. Míg képesek vagyunk legalább vágyainkban a többet, az igazabbat kívánni, kiszakadni e földi létből, megtapasztalni azt a boldogságot, melyet a föld minden gazdagsága soha meg nem adhat: Istenre vágyni.
Kegyelmes Istenem, jó édes Atyám, köszönöm, hogy én is azért éneklem olyan belső örömmel ezt a zsoltárt, mert vigasztalást és reménységet ad, mint évezredeken át annyi szenvedőnek. Én is sokszor érzem magam elhagyottnak, életemet sivárnak, örömtelennek. Még akkor is, amikor szerető család, szívesen végzett munka vesz körül. Hát még amikor megbántanak, megkeserítenek, megcsúfolnak, mint a zsoltár íróját a fogságban. De ha magam mellett érzem szeretetedet, ha érzem, hogy imádságom hozzád érkezett, ha megtapasztalom annak meghallgatását, gondviselésedet, akkor igazi vigasztalást nyerek. Hozzád vágyom, maradj velem, Istenem! Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése