Ritkán olvasott kispróféta könyvében találjuk ezt a mély, Krisztus szájába illő vallástételt. Nagy nyomorúságban meg szokott térni a nép, megszaggatták ruhájukat, ami akkor a gyász jele volt, úgy kértek szabadulást. De csak addig, amíg elmúlt a veszedelem. Azután mindent lehetett úgy folytatni, mint azelőtt. Isten irgalmas. Jóra tudja és szokta fordítani még a rosszat is. De mit ér, ha mi újra nyomorúságba rántjuk magunkat bűneinkkel és hitetlenségünkkel? Ha jő az elkerülhetetlen csapás - mert lehetetlen, hogy a bűnnek, a közösen elkövetett és jónak tartott bűnnek ne legyen meg a negatív következménye -, nem elég jajgatni. Még az sem elég, ha beismerjük, hogy bizony ezt magunknak szereztük. Szívből kell megvallani, hogy bűnünk hozta azt ránk, és ezt meggondolva komoly elhatározással kezdeni új életet, új célokkal, új, erős akarással. Ez a megtérés. Ehhez viszont tudni kell és állandóan szem előtt is tartani, hogy Isten előtt vagyunk felelősek, tőle függ a jövőnk, minden eredményünk, és nemcsak a bajban, a tőle kapott örömben és sikerekben is éppen olyan hűséggel kell figyelnünk rá, mint amikor csapással és nyomorúsággal kényszerít rá.
Jó Istenem, kegyelmezz nekem, ne legyen erősebb a teher mint ahogy el tudom viselni. Sokszor van rajtam csapásod. Tudom, vallom, magam vagyok az oka. Nem úgy éltem, ahogy kellett volna. Más céljaim voltak, nem a Te rendelésed megvalósítása. Te a szolgálatodra rendeltél, én a magam útját próbáltam járni, és beleestem annak szakadékába. Tudom, nem elég jajgatni, segítségedért kiáltani. Miért segítenél, ha én továbbra is ugyanazt akarom? Tudom, nem fogsz segíteni rossz céljaimban.
Új utakra vezess, Uram! Adj új célokat, mutasd meg igazi küldetésem szépségét, és nyújts erőt, hogy a bajban is, szabadításod után is azt szolgáljam! Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése