(Prédikátor könyve 3. fejezet 14-15. vers)
A szolgálati lakást, ahol most lakunk, egy héttel a beköltözésünk előtt vásárolta meg az egyház.
A tulajdonos egy testvérpár, két középkorú férfi volt, akik nemrég elhunyt édesanyjuk után örökölték meg és rögtön el is adták az ingatlant. Az adásvételi szerződés aláírásakor az volt a kérésünk, hogy lehetőleg ürítsék ki a lakást, de mindenképp vigyék el azt, amire szükségük van, hiszen a teljes körű felújítás miatt minden a hulladéktelepre fog kerülni.
Hogy mit vittek el? Azt nem tudjuk, de hogy mi maradt azt igen. Megdöbbentő volt látni, hogy a sok régi, használhatatlan kacattal együtt itt hagyták a régi családi fényképeket, szüleik egymásnak írt szerelmes leveleit, az olimpikon édesapjuk érmeit, kupáit, emléklapjait.
Ahogy ezeket kézbe vettük és nézegettük, arról beszélgettünk, hogy mennyi mindent megteszünk azért, hogy valami maradandót alkossunk ebben a földi életben, hogy a nevünk fennmaradjon.
De lám, nem kell ahhoz több generációnak elmúlnia, már a következő nemzedék sem becsüli meg, amit elértünk, amiért vért verítékeztünk.
Van-e így értelme egyáltalán ennek a földi életnek? Ha csak ebben reménykedünk, ha csak ideig-óráig lévő pillanatnyi dicsőségre vágyunk, ha csupán elavuló, inflálódó, korrodálódó tárgyak gyűjtögetésén fáradozunk, akkor biztos nincs.
De mi az, ami örökre megmarad? Amit nem emészt meg a moly, amit nem lophat el senki?
A megváltás, amit az Isten tett és tesz érted. Az ennek megértésére, a Megváltóval való kapcsolatra szánt idő. Az így elsajátított, a Tőle áradó szeretet és megbocsátás továbbadása.
„Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják. Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.” (Máté 6:20-21)
(Tóth Szilárd)
Hogy mit vittek el? Azt nem tudjuk, de hogy mi maradt azt igen. Megdöbbentő volt látni, hogy a sok régi, használhatatlan kacattal együtt itt hagyták a régi családi fényképeket, szüleik egymásnak írt szerelmes leveleit, az olimpikon édesapjuk érmeit, kupáit, emléklapjait.
Ahogy ezeket kézbe vettük és nézegettük, arról beszélgettünk, hogy mennyi mindent megteszünk azért, hogy valami maradandót alkossunk ebben a földi életben, hogy a nevünk fennmaradjon.
De lám, nem kell ahhoz több generációnak elmúlnia, már a következő nemzedék sem becsüli meg, amit elértünk, amiért vért verítékeztünk.
Van-e így értelme egyáltalán ennek a földi életnek? Ha csak ebben reménykedünk, ha csak ideig-óráig lévő pillanatnyi dicsőségre vágyunk, ha csupán elavuló, inflálódó, korrodálódó tárgyak gyűjtögetésén fáradozunk, akkor biztos nincs.
De mi az, ami örökre megmarad? Amit nem emészt meg a moly, amit nem lophat el senki?
A megváltás, amit az Isten tett és tesz érted. Az ennek megértésére, a Megváltóval való kapcsolatra szánt idő. Az így elsajátított, a Tőle áradó szeretet és megbocsátás továbbadása.
„Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják. Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.” (Máté 6:20-21)
(Tóth Szilárd)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése