🌹Reggeli dicséret⭐ A tökfőzelék és a szeretet

„Szeretteim, ha így szeretett minket az Isten, nekünk is szeretnünk kell egymást.” János első levele 4. fejezet 11. vers

Egy életkép, mely mélyen belém égett: Feleségem két életmentő műtét után ott fekszik a kórházi ágyon, alul-felül csövek lógnak ki belőle, melyektől beszélnie is fáj, csak pislogással és halk nyöszörgéssel kommunikál. 

Végtelennek tűnő két hét telik el így, míg kizárólag infúzión és nyaki szondán keresztül táplálják.

Aztán, a következő meghatározó pillanatkép, ahogy kikerülnek a csövek és jön az első étkezés. A nővér és egy nem túl megnyerő kinézetű és állagú valamit hoz. 

Egy kis lágy tökfőzelék. Nincs étvágyam. - mondja ő.
Mire én: - de muszáj!
Fintorogva túr bele a tányérba, majd azt kérdi: Nem hoznál inkább egy kis joghurtot, vagy egy kis kalácsot?
– Azt még nem szabad. Először ezt kell megenni.
– Na jó, de csak egy kanállal. – óvatosan nyeli le, majd így szól: Ennyi elég.
– Nem, nem az egészet meg kell enni!

Ez mindannyiunk sorsa, akik itt szenvedünk az önzés halálos kórságában. 

Akiknek azt mondja ma a Nagy Orvos: Szeretni kell!

Kell? De Uram, nekem most nincs ’étvágyam’. Nekem nincs kedvem szeretni. 

Nincs kedvem nyitni mások felé. Sőt, már a ’szeretetéhségem’ is elveszett, már azt sem igénylem, hogy engem szeressenek. Mindenki hagyjon békén.

Szeretni kell egymást!
Egymást? Azaz mindenkit? Válogatás nélkül? Még azokat is, akik olyan bizarr kinézetűek és fanyar ízűek, szagúak, mint a kórházi tökfőzelék? Nem lenne elég csak azokat szeretni, akik minket is viszontszeretnek?

Ahogy én szeretlek, ti is úgy szeressétek egymást! Ahogy te szeretsz Uram? 

Nemcsak egy kanállal, nemcsak egy protokolláris üdvözlés, egy álmosoly erejéig? Szeretni a másikat egészen, a maga valójában egy örökkévalóságon át?

Uram! Csak a te kedvedért. Adjál még egy kanállal!

(Tóth Szilárd)