Hiszel a gondviselésben? Hiszed, hogy van valaki, aki mindig vigyáz rád, amikor csak szükséged van rá? Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. De én itt most nem a csodákról és nem is a természetfeletti jelenségekről akarok írni, hogy győzködjelek. Nem. Csupán a megtapasztalásról, a kegyelem és az ima megtapasztalásáról.
Életünkben sok mindent természetesnek veszünk, ami egyáltalán nem az. Amikor szociális területen önkénteskedem, mindig rájövök erre. A fogyatékkal élőktől nagyon sokat lehet tanulni. Leginkább alázatot. Mivel függnek másoktól, megtanulták ezt elfogadni. Nem lázadoznak ellene, igyekeznek türelmet gyakorolni, megtanultak várni. Ezek ma olyan erények, amit egyre kevesebb ép ember gyakorol. Aki nem tud járni, annak meg kell várnia, míg valaki kiemeli az ágyból, segíti a fürdőszobai dolgokban, aztán az öltözködésben, az étkezésben és így, egész napon át. Valaki egyszer azt mondta nekem: "Nem tudnám elviselni, hogy mindig valaki másra szoruljak". De ők nem tehetnek másként. Mindig rászorulnak valakire, egy gondozóra, aki vigyáz rájuk és így mindig megtapasztalják a gondoskodást. Kölcsönös kapcsolat ez a gondozó és a rászoruló között, miközben mindketten szeretni tanulnak. Szeretni, elfogadni, segíteni a másikat. A kegyelmes szeretet megtapasztalásának a lehetősége ez, ha jól csinálják. Mert szeretetből való kegyelem az, hogy jó szóval, kedvesen adok segítséget és az is, ha nem nehezítem meg a másik munkáját daccal, csökönyösséggel, azzal, hogy kihasználom a segítséget adót. Amikor megoldhatatlan kérdésekkel találjuk szembe magunkat az életünk során, akkor jövünk rá arra, hogy mi is függünk valakitől/valamitől. Ha ez így van, akkor talán nekünk is kellene egy kis alázatosságot gyakorolni és akkor többször megtapasztalnánk a kegyelmes szeretetet.
Szeretek énekelni és szeretem, ha énekelnek körülöttem. Megfigyeltem, hogyha a feleségem boldog, vidám, akkor a legtöbbször énekel. Olyan jó érzés, hogy hallom őt, mert ilyenkor tudom, minden fontos dolog rendben van. Amikor napok, hetek telnek el úgy, hogy nem csendül fel egyetlen ismerős dallam sem, elkezdek aggódni. Mit rontottam el, mire nem figyeltem oda? Megint magára hagytam és elfáradt? Megbántottam valamivel? Ezek a kérdések járnak a fejemben. Az éneklés egy jel nálunk, hogy rendben vannak a dolgok. Rólunk, magyarokról azt mondják, hogy sírva vigadunk. Szeretjük a szomorú dalokat és bánatunkban is énekelünk, mert a dal maga visszabillent minket a harmóniába. Az ének helyreállít, rendbe hoz, az énekelt imádság is ilyen. Segít a kibillent lelki egyensúlyunkon.
Bejegyezte: Restás László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése