Varga László: Isten asztaláról

"Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi."      Ézsaiás 40,29

Mindennapi tapasztalatunk: erőnk csak részben függ fizikai állapotunktól. Ha valamitől megijedünk, még összeesni is képesek vagyunk. Ha félünk, elvész a bátorságunk. Jó hangulatban, sikeres napjainkon olyan erősek és bátrak tudunk lenni, hogy később magunk is csodálkozunk rajta. Ezt ígéri Isten. Dicsekvő, nagyképű emberek omlanak össze, ha reményvesztetten magukra maradnak a bajban, de sokszor csodálkozva nézünk egy-egy beteges, nagyon szegény, magára hagyott öregasszonyra, aki mosolyogva segít nála erősebbeken, mert valahonnan belső erőt nyert. Ezt a belső, minden fáradságot és nyomorúságot legyőző erőt csak az a hit tudja megadni, hogy nem vagyunk magunkra hagyva. Hogy szerető Istenünk velünk van. Benne bízhatunk. Hitetlen emberek, ha őszinték, irigykedve figyelik hívő társaikat: Milyen jó nektek, ti mindig tudtok bízni, reménykedni. Milyen kár, hogy ez nekem nem adatott meg. Ilyenkor ne húzzuk ki büszkén magunkat, csak csendesen jegyezzük meg: Isten téged is éppen úgy szeret. Próbáld ki, te is erőt fogsz kapni tőle!

Fáradtak, csüggedtek, erőtlenek vagyunk, Uram. Gyakran nézünk egymásra segítséget várva, és szomorúan látjuk: a másik sem különb. Feljebb emeljük tekintetünket, társadalomtól, politikától, világváltozástól várunk segítséget, és még szomorúbbak leszünk. "Nincs emberünk", amint a bethesdai beteg panaszolta. Közben életünk minden napján rajtunk van a felelősség másokért, családunkért és idegenekért, és szól a te parancsod: segíts! Köszönöm, Uram, hogy erre adsz parancsot, hogy amit magamért megtenni nincs erőm, a többiekért meg kell tennem. Össze kell szednem magam. Új erőt kell nyernem mindennap. Te add meg azt, amire szükségem van hozzá. Bízom ígéretedben, hogy erőt adsz a megfáradtnak. Tégy engem is nagyon erőssé, hogy ne magamra nézzek, és naponta új erővel teljesíthessem parancsaidat! Ámen.