Jaj és baj... talán nyelvünk kezdete óta
egy tőről fakadó szavak. Érdekes módon, ha nagy a baj, ha
elviselhetetlenül nagy a fájdalom, ha kínzó a veszteség - rögtön tudjuk
hova kiáltsunk. Krízishelyzetben a "jaj Istenem" kiáltások felfedik a
probléma igazi nagyságát, komplexitását, megoldásának a nehézségét.
Bajban, szorult helyzetben lenni, ráadásul úgy, hogy azért csakis mi
magunk vagyunk a felelősök... nos ezek életünk legnehezebb pillanatai,
órái, napjai, sőt vannak olyanok is, akiknél ez az állapot évekig
eltart. Ha megoldhatatlan csomót kötöttünk életünk fonalára, akkor a
legbölcsebb, ha azt Isten kezébe helyezzük. Kibogozni egyedül úgy sem
tudjuk, csak tovább rontjuk helyzetünket, újabb nyomorúságot okozva
magunknak és környezetünknek. Beismerni a tehetetlenségünket, vállalni a
kudarc következményeit, elszenvedni az életvezetési hibáim
"gyümölcseit" csakis akkor tudom, ha azt megfelelő rendszerbe helyezem,
azaz Isten elé teszem. Úgy, ahogy van. Mást úgy sem bírok már.
Kimondani, elsóhajtani a "légy kegyelmes hozzám"-ot az embervilág felől
nézve a csőd beismerése, az Isten felől nézve azonban az ő titokzatos,
nem látható, de valóságos világának kapunyitogató "varázsszava"... Akik
megtapasztalták már az elesettséget, betegség vagy egyéb körülmények
okán, azok nagyon jól tudják, hogy az Isten titokzatosságának a része a
szenvedés.
Vannak persze olyanok is, akiken az Isten
ostora sem fog... a szenvedés még inkább önzővé és gonosszá teszi őket.
Ők vannak kevesebben. Lelketlennek tűnnek, lelkük azonban nekik is van,
de a bírvágy börtönrácsai mögül tapasztalják a világot , s a matéria
horizontján túl sosem látnak. Isten tudja csak, miért élnek ők is
közöttünk. Talán figyelmeztetésül számunkra is: ha törékeny életünket
falakkal vesszük körül, azok nemcsak védelmet, de végleges bezártságot
is hozhatnak számunkra. Biztonságot nem az anyagvilág vasbetonja, csakis
az Isten tenyerén élés nyújthat. Legyen az életünk ünnepesen fent vagy
bajok között lent, ha Isten tenyerén vagyunk, akkor minden javunkra van.
Akkor a botütést is méltósággal viseljük, mert tudjuk, hogy a "vessző
simogatásában" is a Vigasztalás Istene szólal meg.
Bajt, kellemetlenséget és tragédiát nem
illik összekeverni. A természettől eltávolodott ember ma mégis ezt
teszi. Ezért nincs életének íve. Nem fut neki, nem készül rá, ezért
lapos és tartalmatlan. Az anyagvilág gravitációját csakis az istenhit
győzheti le. Vele együtt soha nem gondolt magasságokba repülhetünk.
Megengedi még azt is, hogy az áldások bárányfelhőin ücsörögjünk egy
kicsit, mosolyogjunk az életen, önmagunkon és kukucskáljunk egy kicsit a
felhőkön túlra is.
Ezek a kiváltságos pillantok felejtetik velünk még a bajokat is. Ne áltassuk magunkat!
Az élet törvénye alól mi sem kaphatunk felmentést. Idővel megkezdődik a végső zuhanás...
Vannak, akik ilyenkor kétségbeesnek, ma úgy szokták egyszerűen, de találóan mondani: "bepánikolnak." A becsapódás kegyetlen tényének felismerése bizony rettegéssel tölti el az embert. A "mindennek hamarosan vége"-tudat a legszörnyűbb. Az Istenben bízó ember azonban a végső szabadesést is élvezi, hiszen tudja, Akinek kezéből indult az élete, Annak kezébe is hull vissza...
Ezek a kiváltságos pillantok felejtetik velünk még a bajokat is. Ne áltassuk magunkat!
Az élet törvénye alól mi sem kaphatunk felmentést. Idővel megkezdődik a végső zuhanás...
Vannak, akik ilyenkor kétségbeesnek, ma úgy szokták egyszerűen, de találóan mondani: "bepánikolnak." A becsapódás kegyetlen tényének felismerése bizony rettegéssel tölti el az embert. A "mindennek hamarosan vége"-tudat a legszörnyűbb. Az Istenben bízó ember azonban a végső szabadesést is élvezi, hiszen tudja, Akinek kezéből indult az élete, Annak kezébe is hull vissza...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése