Mai, másokat hibáztató
világunkban elgondolkodtatnak ezek a sorok, hogy miként gondolkodjam a
hibázó emberekről. Olyan természetes dolog szidni a másokat, okolni a
bajokért, elítélni, haragudni a csalódás miatt. Sokszor ezt is tartjuk a
természetesnek.
Alapból pesszimisták és bizalmatlanok vagyunk másokkal
szemben ezért üt szíven már ennek a gondolatnak az eleje is: "még ha"
meg is történik.
Már hogyne történne! Hát persze, hogy úgy lesz, ahogy
nem kellene. Vagy mégsem?
Szerintem a hozzáállásról van szó. Nem hiszem,
hogy Pál korában az emberek jobbak lettek volna, vagy kevesebb
csalódást okoztak volna másoknak a közösségen belül.
De az öreg apostol
azt mondja, hogy a testvéri közösség nem működik bizalom nélkül.
Igenis
néha megtörténik a rossz, de ettől még alapból a jót feltételezzük!
Aztán, ha mégis megesik, na akkor igazítsuk helyre a dolgokat.
Kiigazítás, helyreigazítás, mert a bűn nem más, mint céltévesztés.
Aki
rosszat tesz elvéti az irányt, nem jó felé indul, rossz irányba tart és
ezért szólni kell neki, hogy nem fog odaérni, ahová szeretne.
Ezt pedig
nem lehet haraggal, kiabálva elmondani a másiknak, csak szelíden,
szeretettel.
Mert hát a cél közös, az út is közös és együtt is
szeretnénk járni rajta.
Persze ez a mi döntésünk. Mert dönthetünk mégis
úgy, hogy szidunk okolunk, hibáztatunk, csak akkor mi magunk is
vállaljuk annak kockázatát, hogy lelketlenek leszünk.
Mert ez a lelki
ellentéte ugye? A döntés a miénk és ez azért érdekes, mert megmutatja
nekünk, hogy mindig válaszút elé állunk mi is, amikor a másik rosszul
dönt.
Bizony, ez nem csak az ő próbája, nem csak az ő sorsa! Azért Pál
kétszeresen is segít.
Ne ess abba a kísértésbe, hogy elítélj másokat,
mert te is kísértésbe ejthető vagy!
És ugye te is azt szeretnéd, hogy
szelíden igazítsanak helyre, ha megbotlottál...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése