„Légy oltalmam a veszedelem napján!”(Jeremiás 17,17)
A keresztyének útja nem ragyog mindig napfényben. A homálynak és viharnak is megvan a maga ideje. Jóllehet az van megírva Isten igéjében: „Az ő útjuk gyönyörűségnek utjai és az ő ösvényük békességnek ösvényei. Az is nagy igazság, hogy az istenfélelem az embernek itt e földön békességet és nyugalmat, odafenn pedig üdvösséget ígér.”Azonban a tapasztalat arra tanít, hogy habár „az igazaknak útja hasonló a fénylő világossághoz, mely igyekszik világítani annyira, hogy az erejében lévő naphoz legyen hasonló”, ez a világosság némelykor mégis elhomályosodik. Időnként felhők takarják a hit napját, ilyenkor a lélek sötétben jár és nem lát világosságot. Sokan örvendhettek egy ideig Isten jelenlétének, sütkéreztek a napfényben keresztyén vándorútjuk kezdetén, „zöld réteken” haladtak tova és „friss vízzel” frissítették magukat, azonban egyszerre csak azt látták hogyan homályosodik fölöttük a ragyogó égbolt. Gósen földje helyett homokos, égető pusztába kerülnek, üde víz helyett zavaros folyókat találnak, melyeknek vizei keserűek s ilyenkor panaszkodnak: „Ha Isten gyermeke volnék, ennek nem volna szabad így történni”. Ugyan ne beszélj így, hogy most egy kissé homályba jutottál! Isten legkiválóbb szentjeinek is kellett ürmöt inni, leghívebb gyermekeinek is hordozniuk kellett a keresztet. Nincs olyan hívő, ki szakadatlan boldogságot élvezhetett volna. Nem létezik olyan keresztyén, ki képes lenne hárfáját megóvni attól, hogy sohasem kellene azt Babilon folyóvize mellett felfüggeszteni a fűzfákra. Talány gyönyörűséges és felhőtlen életpályát kaptál eleinte az Úrtól, mivel gyenge és félénk voltál. Mérsékelte a szelet a megnyírt bárány kedvéért, de most, miután a lelki életben megerősödtél, részt kell venned Isten felnőtt gyermekeinek érettebb és zordabb tapasztalataiban is. A szélre és viharra szükségünk van hitünk gyakorlása és önigazságunk elkorhadt ágának levágása végett, hogy Krisztusban erősebben meggyökerezzünk. A meglátogatás ideje nyilvánvalóvá teszi előttünk dicső reménységünk értékét.
„Ez időnek, szenvedését
A reménység rövidíti,
Isten kegye édesíti,
Ki majd a mennybe segít!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése