A mai napon olvasandó igeszakasz: Zsolt 103,19-22:
19 Az ÚR a mennyben állította fel trónját, királyi hatalmával mindenen uralkodik.
20 Áldjátok az URat, angyalai, ti hatalmas erejűek, akik teljesítitek parancsát, és hallgattok parancsszavára!
21 Áldjátok az URat, ti seregei, szolgái, akaratának végrehajtói!
22 Áldjátok az URat, ti teremtményei, mindenütt, ahol uralkodik! Áldjad, lelkem, az URat!
"Áldjátok az Urat, ti teremtményei, mindenütt, ahol uralkodik! Áldjad, lelkem az Urat!" (Zsolt 103,22)
Ha keresztyén, talán ráadásul kálvinista családi otthonban neveltek fel, egészen biztosan gyakran mondták, hogy mi Isten dicsőségére élünk. Szüleid elmondták ezt a játékról és a munkáról, a növényekről és az állatokról, még az evésről és az ivásról is. Az egész Isten dicsőségére van. Ezért van a világ. Ez az oka annak, hogy emberek élnek ezen a bolygón. Olyan gyakran hallottuk ezt!
Nem mertük megmondani, de néhányunk szemében az a gondolat, hogy Isten mindent az ő dicsőségére rendelt, egy fajta végtelen önzésnek tűnt. De akkor még tudatlanok voltunk. Most már tudjuk, hogy Isten elgondolása az ő végtelen szeretete.
Most már végre kezdjük érteni egy kicsit. Úgy találtuk, hogy a ritka pillanatok, amikor az ember őszintén boldog, azok, amikor felszabadultan tudja énekelni: "Dicsérd az Urat, óh én lelkem! Óh, az én egész bensőm imádjon téged!" Az ilyen pillanatokban nincs semmi kérnivalónk. Poharunk egyszerűen csordultig tele van. Hálaadással járulunk Istenhez.
A szabály mélyen bele van írva az emberi életbe: egész biztos, hogy boldogtalanok vagyunk, míg meg nem találjuk örömünket Istenben. Megerősítve láthatod ezt a szabályt a panaszkodó emberek életében, akik vég nélkül önmagukkal vannak elfoglalva. Amint el kezdenek törődni valaki mással, egy ének költözik be életükbe - ez az első jele a gyógyulásnak. Ősrégi szabály, hogy az az ember, aki magának él, ott keresi az örömöt, ahol soha nem lehet megtalálni.
Senki nem él önmagának és senki nem, hal önmagának. Sem az emberek, sem az angyalok nem elég függetlenek, hogy így éljenek. De nem is szomszédomnak élek, s a szomszédom sem az én számomra teremtetett. Mi mindnyájan Isten számára teremtettünk. És csak akkor találjuk meg egymást, ha magunkat Istennek adjuk. Minden élet akkor ér célhoz, amikor minden ember mindenütt áldja az Urat. Az emberi élet egy trón körül ér majd véget.
A befejező ének egy dicsőítés. És az az életművészet, ha megtanuljuk a dicsőítő éneket, amíg "úton vagyunk".
20 Áldjátok az URat, angyalai, ti hatalmas erejűek, akik teljesítitek parancsát, és hallgattok parancsszavára!
21 Áldjátok az URat, ti seregei, szolgái, akaratának végrehajtói!
22 Áldjátok az URat, ti teremtményei, mindenütt, ahol uralkodik! Áldjad, lelkem, az URat!
"Áldjátok az Urat, ti teremtményei, mindenütt, ahol uralkodik! Áldjad, lelkem az Urat!" (Zsolt 103,22)
Ha keresztyén, talán ráadásul kálvinista családi otthonban neveltek fel, egészen biztosan gyakran mondták, hogy mi Isten dicsőségére élünk. Szüleid elmondták ezt a játékról és a munkáról, a növényekről és az állatokról, még az evésről és az ivásról is. Az egész Isten dicsőségére van. Ezért van a világ. Ez az oka annak, hogy emberek élnek ezen a bolygón. Olyan gyakran hallottuk ezt!
Nem mertük megmondani, de néhányunk szemében az a gondolat, hogy Isten mindent az ő dicsőségére rendelt, egy fajta végtelen önzésnek tűnt. De akkor még tudatlanok voltunk. Most már tudjuk, hogy Isten elgondolása az ő végtelen szeretete.
Most már végre kezdjük érteni egy kicsit. Úgy találtuk, hogy a ritka pillanatok, amikor az ember őszintén boldog, azok, amikor felszabadultan tudja énekelni: "Dicsérd az Urat, óh én lelkem! Óh, az én egész bensőm imádjon téged!" Az ilyen pillanatokban nincs semmi kérnivalónk. Poharunk egyszerűen csordultig tele van. Hálaadással járulunk Istenhez.
A szabály mélyen bele van írva az emberi életbe: egész biztos, hogy boldogtalanok vagyunk, míg meg nem találjuk örömünket Istenben. Megerősítve láthatod ezt a szabályt a panaszkodó emberek életében, akik vég nélkül önmagukkal vannak elfoglalva. Amint el kezdenek törődni valaki mással, egy ének költözik be életükbe - ez az első jele a gyógyulásnak. Ősrégi szabály, hogy az az ember, aki magának él, ott keresi az örömöt, ahol soha nem lehet megtalálni.
Senki nem él önmagának és senki nem, hal önmagának. Sem az emberek, sem az angyalok nem elég függetlenek, hogy így éljenek. De nem is szomszédomnak élek, s a szomszédom sem az én számomra teremtetett. Mi mindnyájan Isten számára teremtettünk. És csak akkor találjuk meg egymást, ha magunkat Istennek adjuk. Minden élet akkor ér célhoz, amikor minden ember mindenütt áldja az Urat. Az emberi élet egy trón körül ér majd véget.
A befejező ének egy dicsőítés. És az az életművészet, ha megtanuljuk a dicsőítő éneket, amíg "úton vagyunk".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése