Hét témája: Idősen is munkálkodva
Olvasmány: 1Móz 48,8–22
Nincs nemesebb életcél, mint a Mindenható áldásait célba juttatni.
„Amikor Izráel meglátta József fiait, ezt mondta: Kik ezek? József ezt felelte apjának: Az én fiaim, akiket itt adott nekem az Isten. Jákób így szólt: Hozd ide őket hozzám, hadd áldjam meg őket! Izráel szemei az öregség miatt homályosak voltak, és már nem látott jól. Közel vitte azért őket Jákóbhoz, ő pedig megcsókolta, és megölelte őket. Izráel ezt mondta Józsefnek: Nem gondoltam, hogy még meglátom arcodat, és most Isten még a gyermekeidet is megláttatta velem. Akkor József elhúzta őket apja térdétől, és arccal a földre borult. Azután fogta József mindkettőjüket, és odavitte jobb kezével Efraimot Izráel baljára, bal kezével pedig Manassét Izráel jobbjára. Izráel kinyújtotta a jobb kezét, és Efraim fejére tette, pedig ő volt a kisebbik. A bal kezét meg Manassé fejére tette, keresztbe téve a kezét, pedig Manassé volt az elsőszülött. Azután így áldotta meg Józsefet: Az Isten, aki előtt jártak az őseim, Ábrahám és Izsák, az Isten, aki pásztorom, mióta csak vagyok mind a mai napig, az angyal, aki megváltóm minden bajban, áldja meg e fiúkat! Nevemről nevezzék őket, meg őseimnek, Ábrahámnak és Izsáknak a nevéről! Szaporodjanak el, legyen sok utódjuk ezen a földön! Amikor József látta, hogy apja Efraim fejére tette a jobb kezét, rosszallotta ezt. Megfogta apja kezét, hogy Efraim fejéről Manassé fejére tegye át. József ezt mondta apjának: Nem úgy, apám, mert ez az elsőszülött, az ő fejére tedd a jobb kezedet! Apja azonban elutasította, és azt mondta: Tudom, fiam, tudom. Ő is néppé lesz, ő is nagy lesz, de a kisebb testvér nagyobb lesz nála, és utódaiból népek tömege lesz. És így áldotta meg őket azon a napon: A ti nevetekkel mondanak majd áldást Izráelben: Tegyen Isten olyanná, mint Efraimot és Manassét! De Efraimot megint Manassé elé tette. Azután ezt mondta Izráel Józsefnek: Én már meghalok. De Isten veletek lesz, és visszavisz benneteket atyáitok földjére. Neked azonban egy hegyháttal többet adok, mint testvéreidnek, amit karddal és íjjal vettem el az emóriaktól.”
Magyarázat
Jákob – később kapott nevén: Izrael –, aki Ábrahámnak unokája, Izsáknak fia volt, e szakaszban megörökített állapotában már nem sok mindenre volt képes (lásd 2. v.). Áldást azonban még tudott osztani. Igaz, manapság nincs efféle jelentősége az atyai áldásnak, de a jót kívánásnak, és a pozitív, isteni lelkület sugározásának azóta is van létjogosultsága, sőt, nagy szükség van rá. Ezt hajlott korban is meg lehet tenni, akár gyengült látás/hallás mellett is, hiszen a Szentlélek indíttatására lelkünk mélyéről, belülről fakad, külső érzékszervek romlásától függetlenül.
Mindezeken túl Jákob itt az áldás átadásának sajátos módjával (14. v.) Isten próféciájának eszközeként működött közre (19–20. v.). Nincs tehát korhatára annak, hogy valakit az Úr fel tudjon használni aktuális üzenete közvetítésére. Pusztán aktív hajlandóság kell hozzá.
Az elmúlás, a veszteség természetszerűleg fájdalmas. A fennmaradó állandóság ellenben vigasztaló. Erre mutat rá a kiemelt igevers: miközben a tekintélyes ősatya halni készül, a mennyei Atya el nem múló közössége kapaszkodót nyújt a később elhunyók számára.
Éljünk a lehetőséggel, ameddig csak Isten örök szeretetének és áldásának közvetítői lehetünk!
(Várady Endre)
„Amikor Izráel meglátta József fiait, ezt mondta: Kik ezek? József ezt felelte apjának: Az én fiaim, akiket itt adott nekem az Isten. Jákób így szólt: Hozd ide őket hozzám, hadd áldjam meg őket! Izráel szemei az öregség miatt homályosak voltak, és már nem látott jól. Közel vitte azért őket Jákóbhoz, ő pedig megcsókolta, és megölelte őket. Izráel ezt mondta Józsefnek: Nem gondoltam, hogy még meglátom arcodat, és most Isten még a gyermekeidet is megláttatta velem. Akkor József elhúzta őket apja térdétől, és arccal a földre borult. Azután fogta József mindkettőjüket, és odavitte jobb kezével Efraimot Izráel baljára, bal kezével pedig Manassét Izráel jobbjára. Izráel kinyújtotta a jobb kezét, és Efraim fejére tette, pedig ő volt a kisebbik. A bal kezét meg Manassé fejére tette, keresztbe téve a kezét, pedig Manassé volt az elsőszülött. Azután így áldotta meg Józsefet: Az Isten, aki előtt jártak az őseim, Ábrahám és Izsák, az Isten, aki pásztorom, mióta csak vagyok mind a mai napig, az angyal, aki megváltóm minden bajban, áldja meg e fiúkat! Nevemről nevezzék őket, meg őseimnek, Ábrahámnak és Izsáknak a nevéről! Szaporodjanak el, legyen sok utódjuk ezen a földön! Amikor József látta, hogy apja Efraim fejére tette a jobb kezét, rosszallotta ezt. Megfogta apja kezét, hogy Efraim fejéről Manassé fejére tegye át. József ezt mondta apjának: Nem úgy, apám, mert ez az elsőszülött, az ő fejére tedd a jobb kezedet! Apja azonban elutasította, és azt mondta: Tudom, fiam, tudom. Ő is néppé lesz, ő is nagy lesz, de a kisebb testvér nagyobb lesz nála, és utódaiból népek tömege lesz. És így áldotta meg őket azon a napon: A ti nevetekkel mondanak majd áldást Izráelben: Tegyen Isten olyanná, mint Efraimot és Manassét! De Efraimot megint Manassé elé tette. Azután ezt mondta Izráel Józsefnek: Én már meghalok. De Isten veletek lesz, és visszavisz benneteket atyáitok földjére. Neked azonban egy hegyháttal többet adok, mint testvéreidnek, amit karddal és íjjal vettem el az emóriaktól.”
Magyarázat
Jákob – később kapott nevén: Izrael –, aki Ábrahámnak unokája, Izsáknak fia volt, e szakaszban megörökített állapotában már nem sok mindenre volt képes (lásd 2. v.). Áldást azonban még tudott osztani. Igaz, manapság nincs efféle jelentősége az atyai áldásnak, de a jót kívánásnak, és a pozitív, isteni lelkület sugározásának azóta is van létjogosultsága, sőt, nagy szükség van rá. Ezt hajlott korban is meg lehet tenni, akár gyengült látás/hallás mellett is, hiszen a Szentlélek indíttatására lelkünk mélyéről, belülről fakad, külső érzékszervek romlásától függetlenül.
Mindezeken túl Jákob itt az áldás átadásának sajátos módjával (14. v.) Isten próféciájának eszközeként működött közre (19–20. v.). Nincs tehát korhatára annak, hogy valakit az Úr fel tudjon használni aktuális üzenete közvetítésére. Pusztán aktív hajlandóság kell hozzá.
Az elmúlás, a veszteség természetszerűleg fájdalmas. A fennmaradó állandóság ellenben vigasztaló. Erre mutat rá a kiemelt igevers: miközben a tekintélyes ősatya halni készül, a mennyei Atya el nem múló közössége kapaszkodót nyújt a később elhunyók számára.
Éljünk a lehetőséggel, ameddig csak Isten örök szeretetének és áldásának közvetítői lehetünk!
(Várady Endre)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése