Varga László: Isten asztaláról

"Majd az Úr szavát hallottam, aki ezt mondta: Kit küldjek el, ki megy el követségünkben? Én ezt mondtam: Itt vagyok, engem küldj!"- Ézsaiás 6,8

Ezt a bátorságot irigylem. Szól az Úr sokszor hozzánk is. Meg is halljuk. Megoldandó feladatokat mutat, szükségeket tár fel előttünk, egyházunk, népünk bajai kiáltanak. Erő, képesség, jó lehetőségek állnak rendelkezésünkre, és lelkiismeretünk biztat: ez a te feladatod. De sokkal kényelmesebb panaszosan mondani: hát senki nem vállalja? Mi lesz így velünk? Irigylésre méltó a próféta bátorsága, lelkesedése: "Itt vagyok, engem küldj!" Testvérem, hozzád is így szól Isten hívása. Pedig a fenti igében még hívás se hangzik. Csak éppen annyit mond a fiatal Ézsaiás füle hallatára: kit küldjek el? Ezt a kérdést teszik fel keserűen egyházunk, népünk vezetői. Szavukon, panaszukon át igen sokszor Isten szava szólít, s mi, keresztyének, ezt így is érezzük. 

Ne várjunk külön parancsot! Jelentkezzünk, és vállaljuk bátran az előttünk álló feladatot, melyről nagyon jól tudjuk, hogy képességeink, lehetőségeink szerint mi oldhatjuk meg a legjobban! Isten ezt várja tőlünk. Minden segítséget megad hozzá. Ne féljünk, aki bátran nekivág, meglátja, önmagának is megéri!

Istenem, Uram, hányszor panaszoltam én is, hogy nincs, aki felvállalja egyházunk, népünk, közösségünk gondjait. Olyan kicsinek érzem magam olyankor, eszembe se jut, hogy én jelentkezzem. Valahol kell lennie nagyobbaknak, okosabbaknak, előkelőbbeknek, azokra vár a feladat. De én?! - Bírálni, az reám tartozik, de vállalni? - Bocsásd meg, Uram, ezt a gyámoltalanságot, melyet Te talán gyávaságnak, lustaságnak, vagy éppen képmutatásnak ítélsz. 

Ha nincs hozzá se szemem, se bátorságom, mutasd meg határozottan a megfelelő pillanatban, hogy tőlem várod a megoldást egy-egy nehéz ügyben, és ne engedd, hogy kibúvókat keressek vállalás helyett. Taníts meg jelentkezni: Itt vagyok, engem küldjetek! Ámen.