Carl Eichhorn: Isten műhelyében- Az istentelenek álboldogsága

"Heródes a születésnapján lakomát adott főembereinek, vezéreinek és Galilea előkelőségeinek. "(Márk 6, 21) 

Heródes látszólag boldog ember volt. Mindent megkapott, amit szíve megkívánt. Gonosz szenvedélyre lobban saját bátyja felesége iránt. Sötét terve sikerült s az asszony, Heródiás, az övé lett. A nagyszabású születésnapi vacsorán Heródes az egész fényes társaság középpontja. A jókedv magasra csap. Csak aki a dolgok mélyére lát, veszi észre, hogy a fény és a pompa hazug. Az Istentől való elszakadottságban soha nincs igazi boldogság. Lehetséges, hogy sokszor féktelen öröm fogja el őket, lelkük mélyén azonban sötét árnyak vannak. Isznak a mámorító kehelyből, kacagásuk önfeledt, de az öröm látszata alatt egyre sivárabb a lélek. Cifra nyomorúságban élnek. Minden lépés, amit a világ szerint elképzelt boldogság felé tesznek, egy-egy lépés lefelé a romlás és pusztulás útján. Bűnös terveik szerencsés kimenetele egyre jobban Isten haragját halmozza fejükre, s ez egyszer szörnyű módon robban majd ki. "A balgatagok szerencséje elveszti őket" (Péld 1, 32).

A testi vágyak azonban kiölik az emberből mindazt, ami még talán nemes volt benne. Durvává és állatiassá teszik. Heródes egy nép felett uralkodott, csak éppen önmaga felett veszítette el az uralmát. Milyen szánalmasan ingatag az ember Isten nélkül! - Az ünnepi lakoma fénypontja Heródes életében szomorú fordulópontot jelentett. 

Annak előtte mindig volt valamiféle fogékonyság benne a jóra. Félte (tisztelte) Keresztelő Jánost, mert megértett valamit annak tiszta és szent lényéből. Heródiás ugyanakkor gyűlölte őt és boldogságának megzavaróját látta benne. Ebben az asszonyban már régen kialudt minden jóérzés. Most azonban Heródes is fordulóponthoz ért. Azt tette, amiről meg volt győződve, hogy rossz: hozzájárulását adta a szörnyű bűnhöz, Isten szent emberének a kivégzéséhez. Lelkiismeretének figyelmeztető szavát elhallgattatta, mert vendégei előtt nem akart határozatlannak és szószegőnek bizonyulni. De ezzel a paranccsal megpecsételte saját sorsát is. Attól kedzve egyre mélyebbre süllyedt, lelkiismerete mindinkább elnémult. S amikor egyszer Jézussal személyes találkozásra került a sor, nem fogott fel semmit annak hatalmából. Csak a kíváncsiskodás keltette fel érdeklődését a Megváltó iránt, s amikor az nem elégítette ki, gúnyt űz belőle. 

- Ne irigyeljük soha az istentelenek látszólagos boldogságát, inkább sajnáljuk őket!