„Az én tulajdonommá
lesznek – mondja a Seregek Ur a – azon a napon, amelyet elhozok.
Könyörületes leszek hozzájuk, amilyen könyörületes az ember a fiához,
aki tiszteli őt.”
Malakiás könyve 3:17
Nem szabad! - hangzik el
százszor, ezerszer egy nap. Azt a fiókot ne húzd ki, az apáé. Ne nyúlj a
konektorba! Ne dobd a wcbe a fürdetőrongyot! Ne egyed a könyvtári
könyvet! Ülj vissza az etetőszékbe, ott nem ugrabugrálunk!
És te tudod, nagyon is
tudod. Tudod, mi az, amie azt mondjuk apával, nem szabad. Tudod, és
mondod is, miközben azért csak megcsinálod. Mondod, hogy nem, és mégis
csapkodod a nyomtató lapadagolóját. Mondod, hogy apáé az a polc, ahol
épp turkálni szertnél. És nagyon jól tudod, melyik a konyhában a te
fiókod, amiben zavartalanul rendezkedhetsz, mégsem azt húzod ki elsőre.
Mindent meg akarsz ismerni, feszegeted a határaidat, próbára teszed a
türelmünket, és közben ott az a huncut mosoly az arcodon, ami nevetésre
késztet engem is, annak ellenére, hogy a fél perc csend alatt bombát
robbantottál a nappaliban.
És persze van, hogy épp
nem a huncut mosoly libben a szádra, hanem az ellenkező irányú görbület,
és drasztikusan válaszolsz a "nemszabadra". Az édes, csendes kislányból
előbújik a harag minden mennyiségben. És hiába mondom, hogy én csak jót
akarok neked. De a végén az én karjaimban nyugszol meg, és a hosszú
ölelés után újból a békéé lesz a főszerep.
Van, hogy nem hallgatsz
rám, csinálod tovább, amibe belekezdtél, és gyorsabban megtörténik a
baj, mint ahogy én képes lennék odaérni hozzád. Aztán bújsz, ölelsz,
mondogatod a nevem. Kicsi karod a nyakam köré fonódik, és nem engedsz
el, míg el nem múlik minden fájdalom.
És én szeretlek. És
megbocsátok mindent. Nemcsak azért, mert tudom, legalább a fele
zsiványságodat tőlem örökölted, így ennek én is az oka vagyok. Hanem
mert az enyém vagy. Bennem fejlődtél, én hoztalak a világra, és nem
tudok és nem is akarok másként tenni. Mert Isten is ezt teszi velem.
Tudod, én nálad is
zsiványabb vagyok. Mert Isten hiába kér valamit, én szeretek a saját
fejem után menni, míg a fal nem adja a másikat. Sokszor annyira
begubózom az én elképzeléseimbe, az én terveimbe, az én akaratomba, hogy
nem akarom meglatni: a másik út, amit Isten ajánl, arra van nekem
szükségem. És vitatkozok Vele, vagy rá is csapom az ajtót, esetleg
napokig beszélő viszonyban sem vagyok Vele.
Ő azonban nem veszíti el
a türelmét, és nem tesz semmit meggondolatlanul. Karját kitárja felém,
és arra vár, hogy nála sírjam ki minden gondomat. Ő megbocsát nekem, és
új lejetőséget ad. Ő kegyelmes, és sosem hánytorgatja fel a múltat. Ő
szeret feltétel nélkül, mert nem tud és nem is akar másként tenni. Mert
az Övé vagyok, az Ő gyermeke.
Hát keressük ma reggel
együtt az Ő társaságát, és tegyük vele azt, amit te teszel velem minden
nap: ne veszítsük szem elől, ragaszkodjunk hozzá és fogadjuk el az Ő
bocsánatát!
Közzétéve ennyi ideje: 3 days ago, szerző: Sz-Cs. Andi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése