Varga László: Isten asztaláról

"Ha pedig egy özvegyasszonynak gyermekei vagy unokái vannak, ezek tanulják meg, hogy elsősorban a saját házuk népét becsüljék meg, és hálájukat szüleik iránt róják le, mert ez kedves az Istennek."      1Timóteus 5,4

Természetes, hogy a szülők gondoskodnak gyermekeikről. Egyszerű ösztön, az állatok is azt teszik. Aki nem teszi meg, állatnak se jó. Hogy hogyan teszi, az már az emberséghez tartozik. Hit, erkölcs, lelkiismeret kérdése. A felnőtt utódok gondoskodása szüleikről már nem ösztöni kérdés. Az állatok ilyent nem tesznek. Emberségünktől függ, mennyire vagyunk rá képesek. Azért szól erről isteni parancs. De az kötelező. Egy társadalom emberségét az mutatja leginkább, hogyan bánnak a felnőtt utódok segítségre szoruló szüleikkel vagy nagyszüleikkel. Nagyon terhes kötelesség tud lenni. Egész családok életét nyomorítja meg. Hit, erkölcs, lelkiismeret kell hozzá. Ha a gyermekek maguk erejéből vállalják az áldozatot, Isten áldása van rajtuk, de ítélete a társadalmon. Egy mai társadalom keresztyénségét az bizonyítja, hogy a közösség hogyan vállalja fel és hogyan végzi a magatehetetlen öregek gondozását, átvállalva a terhet az utódok válláról. De ahol sem az utódok, sem a társadalom nem végzi becsületesen, az a legnagyobb ítélet, ott nem lehet keresztyénségről beszélni. Aki pedig se önmaga nem vállalja, se arról nem gondoskodik, hogy a társadalom becsületesen végezze ezt a súlyos feladatot, az ne akarjon más téren dicsekedni emberségével!

Jó Atyám, neked köszönöm meg a szüleimet. Most, felnőttként tudom igazán, mennyi áldozatot hoztak értem. Köszönöm gondoskodásukat, azt, hogy egészséges emberré neveltek, hogy munkára, tanulásra buzdítottak, hogy imádkozni, Téged tisztelni és szeretni tanítottak. Úgy szeretném mindezt meghálálni, legalább annyit tenni értük, amennyit tőlük kaptam. Tudom, hogy ez lehetetlen. De adj erőt, hogy bajaikban, öregségük nyomorúságaiban helyt állhassak, ne legyen az teher számomra. Adj rá alkalmat, képességet, szeretetet és türelmet, ne legyek méltatlan gyermekük! Ámen.