Egy lelkésztől hallottam a tanulságos történetet: évtizedekkel ezelőtt menekülteket szállásoltak el kényszerűségből egy sportcsarnokban, és csupán paravánok választották el egymástól a családokat. Látni nem látták egymást, de erős volt az áthallás. Valaki egy este azt hallotta az egyik irányból, hogy a szomszédban valaki dohog: „Nem bírom ezt a füllesztő meleget. Unom, hogy minden nap bablevest kell enni...”, és sorolta tovább, hogy mi zavarja. A másik irányból pedig az hallatszott, hogy valaki imádkozik: „Köszönöm Uram, hogy meleg, fedett helyen lehetek. Köszönöm, hogy minden nap van mit ennem, van bableves...” és ő is folytatta, megköszönve lényegében ugyanazokat a dolgokat, amelyek miatt a másik háborgott.
Ahogy mondani szokták, „minden viszonylagos”. És mi vagyunk azok, akik viszonyítunk – sokszor akaratlanul is. Nagyon nem mindegy, hogy mihez viszonyítunk: Ha engedünk a természetünk késztetésének, akkor jellemzően azokat a dolgokat fogjuk meglátni az életünkben, ami nincs, ami hiányzik, noha el tudnánk képzelni, hogy legyen. Így persze sok okot fogunk találni az elégedetlenségre és zúgolódásra.
Ha ellenben abból indulunk ki, hogy nem én vagyok a világ közepe, és még emberi mércével mérve is sok hiba terhel, akkor úgy fogjuk látni az életünket és azon belül Isten ajándékait, ahogy azt a fenti zsoltárversekben olvassuk. Akkor majd ha megkérdezik, hogy „hogy vagy?”, nem az fog eszedbe jutni, hogy mi fáj, mi zavar, mi bosszant, hanem az a válasz fog kikívánkozni, hogy „jobban, mint megérdemelném”.
Bejegyezte: Stramszki István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése