„Verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek” (Lukács 22,44)
Megváltónk nagy gyötrődése, melyet a kísértéssel való heves tusakodás okozott, olyan természetfeletti izgatottságba hozta egész testét, hogy abból nagy vércseppek törtek elő és a földre hulltak. Ez mutatja, milyen rettenetesen nehezedett Rá a bűn súlya, amely annyira összezúzta, hogy vért izzadott! A szeretetnek milyen nagy hatalma nyilvánul itt meg előttünk! Egy régi természettudós megfigyelte, hogy az a ruggyanta a legkitűnőbb, amely a mézgafából vágás nélkül folyik ki a kéreg alól. E drága fa kellemes nedvet szolgáltat, mikor az ostorcsapások megsebesítik és a kereszten szegek fúrják át testét; de íme, legbecsesebb nedvét akkor árasztja, mikor sem az ostor, sem a szeg, sem a lándzsaszúrás nem sebzi Őt. Ez Krisztus önkéntes szenvedését áthatóvá teszi nekünk, mivel itt a vér erőszakos előidézés nélkül folyik. Itt nem kell sem szúrás, sem vágás: önként folyik a vér. Itt nem szükséges ez a parancs: „Jöjjetek elő források!” Folyik magától rózsaszín folyama. Ha az ember nagy lelki küzdelmet áll ki, akkor vére a szívéhez szorul. Az arca elsápad, közel van az eszméletlenséghez; a vér befelé szorul, mintha a belső embert kellene erősítenie, mikor nyomorúságon megy keresztül. Nézd meg csak a Megváltót lelki szenvedéseiben: annyira megüresítette magát, hogy halálos vívódásakor vére nem szívéhez szorult – saját belső embere erősítése végett, hanem kifelé nyomul és befecskendezi a földet. Krisztus szenvedésharca által kiöntetett a földre, amely leleplezi előttünk az áldozati ajándék teljességét, melyet önmagában hozott az emberiségért.
Felfoghatjuk e most már, milyen heves volt ez a küzdelem és halljuk e hozzánk intézett szavát: „Mert a bűn ellen való harcban még nem álltatok ellen egészen a vérig!” Tekintsetek vallásunk nagy Apostolára s Főpapjára és inkább vért izzadjatok, mintsem megadjátok magatokat lelketek nagy ellenségének.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése