Bizonyságaid örökkévaló örökségem

 És amikor ezt mondta, elaludt. (Csel 7,60.)

Milyen különbözők az emberek cselekedetei itt a földön!                Jézabel, amikor eljött utolsó órája, kifestette magát és drága ruhába öltözött. Belsazár vigadott ivócimborái között. A bolond gazdag új csűröket tervezett. És István? Ő bizonyságot tett Jézusról. A Bibliából utat mutatott ellenségeinek a bűnök bocsánatához és Jézushoz.  Azt várta volna az ember, hogy saját magát igazolja a vádlói előtt. Sokkal inkább hallgatói örök üdvössége volt a szeme előtt, mint saját életének a megmentése. Hallgatói megmentése érdekében ezt az utat kellett járnia, s előttük felfedni félelmetes bűnüket: Jézus elvetését. "Az Igaz gyilkosainak" kellett őket neveznie. Tegyünk mi is bizonyságot ebben az elveszett világban Jézus Krisztusról, amíg tehetünk! Aztán István imádkozott. Amikor tovább már nem taníthatta a népet, amikor megragadták, hogy megkövezzék, már csak egyet tudott tenni: imádkozott. Körülötte tombolt a pokol. Az emberek hangosan kiabáltak. Vad átkozódások és nehéz ütések közepette vonszolták ki a városkapun kívülre. És István? Ő, mint az Úr Jézus, hasonló volt a bárányhoz, amely megnémul, száját sem nyitja meg az ő nyírója előtt. Belsőleg azonban imádkozott. Utolsó cselekedete ellenségeinek a szeretése volt. Haldokolva ezt kiáltotta: "Uram, ne tulajdonítsd nekik ezt a bűnt!" Ez a megbocsátásnak és szeretetnek a szava volt. Körülötte tombolt a harag és igazságtalanság. Ő azonban szeretve és megbocsátva búcsúzott ellenségeinek körétől. Bárcsak István utolsó cselekedete naponkénti szokásunkká válna, akkor mi is békességgel mehetnénk el innen!

---