Minden temetés ezzel az igével kezdődik. Más nyomorúság esetén még találhatunk emberi vigasztalást, de a halál előtt minden emberi okoskodás semmivé válik. Egy bezárt kapu előtt állunk, mely elnyeli szerettünket, s tudjuk, hogy minket is el fog nyelni, de hogy mi van a kapun túl, arról emberileg fogalmunk sem lehet. Sokan bölcsen beletörődnek abba, hogy nincs ott semmi. Elpusztulunk, és kész. De arra már nem tudnak felelni, hogy akkor miért dolgozunk a jövendőnek. Igaz, van, akinek megvan rá a felelete: Felesleges. Töltsük el ezt a rövid életet minél kellemesebben! Nem megy. Cél nélkül csak állati életet lehet élni. Csak az tud igazi emberi életet élni, akinek olyan célja van, mely túlmutat a halálon. Azért hangsúlyozza itt Pál, hogy a mi Istenünk a Jézus Krisztus Atyja. Azé a Krisztusé, aki legyőzte a halált, és megígérte, hogy ahol Ő van, minket is oda fog vinni. Ez a vigasztalás ad értelmes célt az életnek. Ez tesz képessé arra, hogy nyugodt lélekkel tudjunk elbúcsúzni szeretteinktől. Ebben állhatunk bízó lélekkel a halál elé. Hála érte a feltámadott Jézus Krisztus Atyjának. Atyám, köszönöm, hogy nem kell félnem a haláltól. Inkább egy mélységes kíváncsiság él bennem. Nem kívánok rá itt feleletet, de tudom, hogy valami nagy ajándék vár odatúl, s nagyon várom, hogy megláthassam. Nem kívánok hamar meghalni, mert olyan jó itt élni a Te szeretetedben, tudva azt, hogy pontosan a legalkalmasabb időben fogsz magadhoz szólítani. Rád bízom magam és szeretteimet. Aki úgy szeret, ahogy Te szeretsz minket, arra teljes őszinteséggel bízom rá magunkat. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése