Alfred Christlieb: Bizonyságaid örökkévaló örökségem

Mózes agyonütötte az egyiptomit.      2.Móz. 2,12

Három tekintetben is tévedett Mózes, amikor azt gondolta, hogy az egyiptomi ember agyonütésével kell beavatkoznia népének szabadításába. - Pedig hát nem égbekiáltó igazságtalanságról van-e itt szó? Nem kell-e itt az igazságot minden vonakodás nélkül diadalra juttatnia? Mózes meg volt győződve arról, hogy ütött a megmentő beavatkozásnak az órája. Isten óráján azonban nem így halad előre a mutató. Ez volt Mózes első tévedése. Hányan tévedünk akkor, amikor egy-egy hiányosságot felismerve magától értetődőnek tartjuk, hogy azonnal döntő módon beavatkozzunk? Másik hibája az volt Mózesnek, hogy saját erejével akarta megszabadítani népét. Saját kezével ütötte agyon az egyiptomit, jóllehet Mózes a Fáraó leányának fia volt. Azt a markot azonban, amely népét gyilkosan körülfogta, hogyan tudta volna ő önerejével kiegyenesíteni?! A legkeserűbb élményben kellett felismernie, mennyi kínt és szívfájdalmat okozott neki az, hogy saját kezével akart segíteni. - Amikor aztán Izrael végül is megszabadult, az Isten kezének munkája. "Kinyújtom az én kezemet és megverem Egyiptomot... így aztán elbocsát titeket." (2.Móz. 3,20) Tanuljuk meg, hogy az ellenséges erőket ne becsüljük le, és saját erőnket pedig ne értékeljük túl! Mózes abban is tévedett, hogy a nép az ő cselekedetéből fel fogja ismerni, hogy ő a szabadítójuk. Ő azt gondolta, hogy a kemény robotban eltöltött nap után Izrael sátraiban itt is, ott is az ő tettéről beszélnek, s őt mint eljövendő szabadítójukat ünneplik. Az ellenkezője történt. Izrael elutasította, a Fáraó pedig halálra kereste. Gyors meneküléssel kellett puszta életét megmentenie. Vajon megértette-e, hogy cselekvésének a mozgatórugója a rejtett dicsvágy volt?