Olvasmány: Mk 8,22–26
A Lélek érintései nagyobb erőt adnak annál is, mintha egy tömeg ragadna magával.
„Amikor Bétsaidába érkeztek, egy vakot vittek hozzá, és kérték, hogy érintse meg. Ő pedig a vakot kézen fogva kivezette a faluból, azután szemére köpve rátette kezét, és megkérdezte: „Látsz-e valamit?” Az felnézett, és így szólt: „Úgy látom az embereket, mintha fákat látnék, amint járkálnak.” Aztán Jézus ismét rátette a kezét a szemére, ő pedig körülnézett, és meggyógyult, tisztán látott mindent. Jézus ekkor hazaküldte őt, és azt mondta: „Még a faluba se menj be!”
Magyarázat
Van, amit nem értünk, és van, amit biztosan hihetünk. A kapcsolat Jézus és az ember között gyógyító. Semmit sem értünk a gyógyítás folyamatából, a betegség természetéből. Éppen úgy szemléljük az eseményeket, mint amikor kórházban a műtőszoba előtt várakozunk, és reméljük a szeretteinkkel kapcsolatos jó híreket. Akik a műtőben vannak, értik a dolgukat, ennyit elég is tudnunk.
Sokan állítják és gondolják, hogy nincs mit várniuk Istentől. Valljuk meg őszintén, még hívő körökben is élnek sokan, akik jobban bíznak a kézzelfogható és logikával jól leírható folyamatokban, mint a természet felett is uralkodó Jézusban. Erről azok az aggodalmaink árulkodnak, amelyeket akkor érzünk, amikor valamilyen helyzetben, eseményben már nem a mi kezünkben van az irányítás, csak történnek velünk a dolgok. E történetben nagy bölcsesség és gyógyulást generáló hozzáállás volt a beteget Jézushoz vinni, hogy érintse meg.
Aggódunk szeretteinkért, ha nemesebb lélek lakik bennünk. Még a számunkra közömbösökért, sőt az ellenségeinkért is? Az üdvösségükért, vagy inkább a testi jólétükért? Imádságainkban, konkrétan szavainkkal, tetteinkkel vonjuk őket Jézushoz, mert szükségük van rá!
(Katona Béla)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése