Varga László: Isten asztaláról

"Bizony, bizony, mondom néked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod."      János 21,18

Egyetemes emberi sors. Mégis milyen megdöbbentő. Fiatalon nem gondolunk rá, "felövezzük" a reánk bízott öregeket, és nem sokat kérdezzük, mit akarnak. Aztán ránk kerül a sor, és tudomásul kell vennünk, hogy nem sokat számít a mi akaratunk. Megyünk, ahova visznek. Milyen szomorú ez így önmagában! De mássá válik, ha tudjuk, hogy a sorsunk, a jövendőnk, a munkánk, az életünk nem a miénk, és nem a másé, hanem Isten kezében van. Egyszerre értékessé válik a legszomorúbb, tehetetlen öregség is. Amíg képesek vagyunk bizonyságot tenni Istenről, elmondani, mi mindent tett velünk egy hosszú életen át, még mindig szép, gyümölcsöző és áldott lehet az életünk. - Péternek se nagyon lehetett kedve a megfeszíttetéshez, és mégis, immár kétezer éve, hány megfeszítettnek nyújtott vigasztalást hősies bizonyságtétele. A hagyomány szerint utolsó kívánsága ez volt: fejjel lefelé feszítsék a keresztre, mert nem méltó arra, hogy úgy haljon meg, mint Mestere. Hiszen "a pillanatnyi kis szenvedés" elmúlik, de ott túl az örök élet, itt a fennmaradó bizonyságtétel sokkal nagyobb értéke mindig megmarad.

Urunk, nehéz sorsunkban, tehetetlenségben, betegségben, az öregség nyomorúságai között hozzád kiáltunk. Nem azt kérjük, hogy a mi akaratunk legyen meg, hanem a Tiéd. Ha nem mehetünk oda, ahova akarunk, ne más, Te magad övezz fel minket, és adj erőt, hogy jókedvvel, bizonyságtevő hittel, még mindig mi tudjunk, amennyire erőnkből futja, szolgálatot tenni azoknak, akik közé rendeltél. Talán egy mosolyt csalni elfáradt ápolónk arcára, talán egy bizonyságtétellel csodálkoztatni el azt, aki sajnál minket, hogy nem vagyunk sajnálatra méltók, amíg benned bízni tudunk. Arra kérünk, adj mellénk is áldozatos lelkeket, akik megéreztetik velünk a Te segítő és segítségre biztató szeretetedet! Ámen.