"Lenyúlt a magasból, és fölvett, a nagy vizekből kihúzott engem."(Zsolt 18,17)
Abban a faluban, ahol a szolgálatomat kezdtem, sok gólyafészek volt. Az egyikből egyszer kiesett egy fióka. Még nem tudott repülni, tehetetlenül vergődött a földön. Tehetetlenül köröztek fölötte az öregek, és tehetetlenül néztük mi is. Azt mondták a hozzáértők, hogy ha vissza is tudnánk tenni a fészekbe (de azt nem lehetett megközelíteni), akkor is kilöknék, mert megéreznék rajta az emberszagot, és azt nem bírják ezek a madarak. Akkor mi lesz vele? Elpusztul. Legfeljebb ezt lehet neki megkönnyíteni.
Beleborzongtam ebbe. Pedig ez történt velünk is. Mi is kiestünk onnan, ahol igazán emberré válhattunk volna. Bölcs urává a teremtett világnak, boldog gyermekévé a teremtő Istennek, és szerető testvéreivé egymásnak. Ezt hiúsítottuk meg, amikor kimondtuk: nem kell az Atya, majd mi egyedül. Azóta folyamatosan tönkretesszük a világot, önmagunkat, és egyre gyilkosabb eszközökkel fenyegetjük egymást. S mindezt nem tudjuk abbahagyni. Tehetetlenül vergődünk, és nincs, aki segítsen rajtunk.
A Biblia örömhíre az, hogy mégis van. Isten képes a fészekből kiesett embergyermeket oda visszaemelni. „Lenyúlt a magasból, és fölvett..." Jézus Krisztus az Isten utánunk nyúló keze, akiben olyan mélyre szállt le, ahova estünk, egészen a Golgotáig, két rablógyilkos közé, sőt a halál, a pokol mélyére. Onnan emeli ki azokat, akik nyújtják a kezüket. „...hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen..." Ennyit tehetünk mi.
A „nagy vizek" az őskáoszt, a gonosz hatalmát, a biztos pusztulást jelentik. Amikor teljesen tehetetlenekké válunk, amikor összecsapnak fejünk felett a hullámok, Istenhez akkor is kiálthatunk, s neki lehetséges az is, ami az embereknél lehetetlen. Legyen áldott érte!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése