Reggeli dicséret-Testvérek vagyunk!

„Továbbá, Atyámfiai, amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, amik csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jó hírűek; ha van valami erény és ha van valami dícséret, ezekről gondolkodjatok.”

Pál levele a Filippibeliekhez 4. fejezet 8. verse

Testvéreim! Milyen szépen hangzik! A testvériség nemcsak vér szerint alakul ki? Érdekes, hogy a közös gondolkodás is testvérekké kovácsol embereket. A Filippi gyülekezetnek a megalakulásáról a Szentírásban az apostolok cselekedeteinek könyvének a 16. fejezetében olvashatunk. Kedves gyülekezet ez, nemcsak hogy meghallgatták Pál szavait az Üdvözítőről, de követték is Őt. Életmódot változtattak sokan azért, hogy Jézus követői lehessenek, és ez testvéri kapcsolatokat generált. A gyülekezetnek egy családi hajlék adott helyet kezdetben, ami már megalapozza a családi, bensőséges hangulatot. Tartalmas beszélgetések, Érdeklődő kérdések, empátia, szeretet és ezekhez hasonló jelzőket párosíthatunk a gyülekezet lelki élete mellé. Ez az igazi közösség, amely Pál munkájának gyümölcseit megteremte.

Ez a felsorolás nemcsak egyháztagokra vonatkozik. Ez a felsorolás egy alapvető erkölcsi norma. Minden embernek ezek szerint a tulajdonságok szerint kellene élni. Ha mindenki szeme előtt ott lebegnének ezek az erények, sok problémánk megoldódna.

Manapság gyakran használok tömegközlekedési eszközt, és rengeteg történet sikerül felhalmozzak. Nem olyan régen egy buszos incidens kapcsán jutott eszembe ez a reggeli gondolat. Néhány 15-17 éves fiatal felszállt a buszra, és hogy bizonyítsák, mennyire felnőttek, olyan hangosan beszéltek, nevettek, amennyire a torkuk bírta. Valamennyi utas fülét sértette. Ki ilyen, ki olyan gondolatokkal volt irántuk, de én azon gondolkoztam, hogyan lehetne számukra érthetővé tenni, hogy Krisztus szereti őket. Nem jutottam el a megoldásig, de talán azért nem mert különbözően gondolkozunk. Közelítenünk kell a gondolkozásunkat ahhoz, hogy testvérekké válhassunk, és az ehhez vezető utat kell mindig keresni. 

  szerző: Laszlo Osvald