„Te tanítasz engem az élet ösvényére,
teljes öröm van tenálad; a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké.”
(16. Zsoltár 11. vers)
Az élet ösvényének a képe számunkra adventisták számára különösen
kedves, hiszen egyházunk egyik kiemelkedő alapítója, E. G White legelső
látomásában éppen ezt az utat és a menny felé tartó Isten népét látta:
„Isten tehát megmutatta nekem az advent hívők zarándokútját a
szent városba, megmutatta azt a gazdag jutalmat is, melyet azok nyernek el,
akik Uruknak a mennyegzőről való visszatérését várják…
Isten szentjeinek sok akadállyal kell megküzdeni. Csakhogy
"ami pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez
nekünk; mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a
láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökké valók." (II. Kor.
3,17.18.)
Mialatt a családi oltárnál imádkoztunk, Isten szent Lelke kiáradt
reám és én elragadtattam messze, e sötét világ fölé. Kerestem a földön maradt
Jézust váró népet, de nem találtam. Egy hang szólott hozzám: Tekints ismét abba
az irányba, de nézz egy kissé feljebb! Ismét arrafelé tekintettem és most egy
keskeny, egyenes ösvényt pillantottam meg, amely magasan a világ felett
emelkedett. Ezen zarándokoltak a Jézust várók a szent város felé, amely az
ösvény túlsó végén volt.
Mögöttük, az út kezdetén fényes világosság volt látható, amely az
angyal kijelentése szerint "az éjféli kiáltás" volt. Ez a világosság
beragyogta az egész ösvényt és szövétnekül szolgált, hogy útközben meg ne
botoljanak. Jézus maga haladt népe élén és vezette őket, s mindaddig, míg
szemeiket Ráirányították, biztonságban voltak.
Egyesek csakhamar elcsüggedtek. Ezek azt mondták, hogy a város
nagyon messze van, pedig ők azt hitték, hogy sokkal hamarabb odaérnek. Jézus
oly módon bátorította őket, hogy jobbját felemelte s belőle fényesség áradt a
Jézust váró hívőkre. Erre mindnyájan így kiáltottak: Hallelúja!
Voltak azonban olyanok is, akik könnyelműen megvetették ezt a
világosságot, és azt mondták, hogy nem Isten vezette ki őket ily messzire. Ezek
mögött kialudt a világosság s lábaik sötétségben botorkáltak; megtántorodtak,
elveszítették Jézust szemeik elöl, s alázuhantak az ösvényről az alattuk
elterülő sötét gonosz világba.
Csakhamar hallottuk Istennek szavát, hatalmas vizek zúgásához
hasonlóan, amely közölte velünk Krisztus eljövetelét... Angyalok vettek körül
bennünket, mikor az üvegtengeren át a város kapuja felé indultunk. Jézus most
felemelte hatalmas, dicsőséges karját, megragadta a gyöngykaput, kitárta azt
ragyogó sarkain s így szólt: Ti megmostátok ruhátokat az én véremben, ti
szilárdan megálltatok az én igazságomban, most lépjetek be…
Midőn látomásomból visszatértem, mintha minden megváltozott volna;
sötét fátyol borult mindenre, amit láttam. Óh, mily sötétnek látszott ez az
egész világ! Sírtam és honvágyat éreztem.
Egy héttel később újabb látomást adott az Úr, melyben tudatta
velem a nehézségeket, melyekkel meg kell küzdenem, s hogy másokhoz is el kell
mennem elmondani mindazt, amit nekem kinyilatkoztatott; azonban igen nagy
ellenállásra találok és nagy lelki gyötrelmeket kell kiállnom. Isten angyala
így szólt hozzám: "Istennek kegyelme veled lesz, az támogat és tart meg
téged." /E.G.White: Tapasztalatok és látomások, Első látomásom
/részletek//
szerző: Szilárd
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése