Belsazár király nagy vendégséget rendezett. Bort ittak és dicsérték az
arany-, ezüst-, érc-, vas-, fa- és kőisteneket... Dánielt a király elé
vitték, és ezt mondta a királynak: Te, Belsazár nem aláztad meg
szívedet... (Dán 5,1-6; 17-28.)
Ha Belsazár vendégségének történetét szemléljük, látunk egy vétkes
merészséget, amely hamar elmúlik, és egy nemes merészséget, amely
maradandó.
Arcátlan merészség volt Belsazártól, hogy a főváros
ostroma idején bujálkodó lakomát és ivászatot rendezett. Ezzel a
dőzsöléssel ezt fejezte ki a király: Nem törődöm az ostrommal. Nem
zavarja meg a vidám estémet. Mit érdekel, hogy a városon kívül emberek
halnak meg!
Micsoda vétkes merészség ilyen nehéz háborús helyzetben Isten komoly intő szava elől elzárkózni és az ital mámorába menekülni!
Isten
haragja eléri azokat az embereket, akik még a keserű szenvedések és
megpróbáltatások idején sem akarják elhagyni könnyelműségeiket.
Belsazár
nemcsak berúgott, hanem az élő Istenből is gúnyt merészelt űzni, amikor
a templom szent edényeit előhozatta, hogy azokból igyon cimboráival, s
közben a bálványokat dicsérje. Ez az arcátlan merészség megérlelte az
ítéletet. Egy kéz jelent meg, amely fénylő vonásokkal írt a falon. A
szemtelen tivornyázó remegni kezdett. Bűnös bátorsága elillant.
Történetünk azonban egy igazi, Istentől való merészséget is mutat.
Dániel
elé áll a csúfolónak és nem fél a király haragjától, amikor megmondja
neki a teljes igazságot: "Te, Belsazár király... felemelkedtél az egek
Ura ellen..., az Istent, akinek kezében van lelked és minden utad, nem
dicsőítetted". Az írás ezt jelentette: "Megmérettél, és híjával
találtattál"!
Isten adjon nekünk ilyen dánieli bátorságot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése