(Apostolok cselekedetei 16,22-37)
Az alázat csak Isten felé kötelezi a keresztyén embert. Nemcsak szabad, de kötelessége is megőrizni emberi méltóságát az emberek között - természetesen gőg, felvágás nélkül. Ha megaláznak, el kell viselnünk, de Isten gyermekeihez illő méltósággal, és ha megvan rá a lehetőségünk, azt ki is kell követelni. Képzeljük el: Pál és társai véresre verve, kalodába zárva ülnek a börtönben, és jön a parancs: dobják ki őket, menjenek, amerre látnak. Pál büszkén hivatkozva római polgárságára követeli törvényes jogait, követeli, hogy a város elöljárói menjenek oda, kérjenek tőle bocsánatot, és személyesen engedjék őket szabadon. Neki van erre szüksége? Nem. Az ő szavukra megtért városbeli keresztyéneknek van szüksége arra, hogy ne kelljen szégyenkezniük miattuk, hogy nekik is legyen meg az a tisztességük, ami ebből a bocsánatkérésből származik. Az igazságtalan tisztviselőknek pedig jár az a tanulság, hogy ők szégyenüljenek meg, nem azok, akiket meg akartak szégyeníteni. Szabad, sőt kell tehát minden jogi lehetőséget felhasználni magunk és közösségünk tekintélyének fenntartására. Isten gyermekei vagyunk, öntudatosan kell viselnünk magunkat.
Mindenható Istenem, köszönöm azt a belső öntudatot, hogy én a Te gyermeked
vagyok, s ez minden emberi méltóságnál többet ér. Tudom, nem szabad ezzel
dicsekednem, mert nem engem illet meg, hanem a Te nevedet és egyházad
nevét, és azt is tudom, hogy én magam méltatlanul viselem nevedet. De
tagja vagyok egyházadnak, és ez kötelez. Segíts, hogy megtaláljam a helyes
magatartást: se visszataszító gőgösségem, se hazug alázatoskodásom ne
hozzon szégyent nevedre és egyházadra. Ha meg akarnak alázni hitemben,
tudjam felemelt fővel fogadni, vissza is verni, ha kell, Tőled kapott
lehetőségeimmel. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése