Hogy Mesterem van, még nem jelenti azt, hogy Úrrá is lett fölöttem: ez két különböző dolog. Ha mesterem van, tudom, hogy valaki jobban ismer engem, mint én magamat - valaki, aki közelebb áll hozzám, mint egy barát, - valaki, aki szívem legmélyebb szakadékát és hiányát is felkutatja és megelégíti, - valaki, aki azzal a bizonyossággal ajándékozott meg, hogy lelkem minden problémáját és zűrzavarát ismeri és megoldja. Semmivel sem jelent kevesebbet az, hogy mesterem van. "Egy a ti Mesteretek, a Krisztus" (Mt 23,8), Urunk soha nem erőszakolja ki engedelmességünket: nem vesz igénybe eszközöket azért, hogy akarata teljesítésére rábírjon. Néha szeretném, bárcsak úrrá lenne rajtam és kényszerítene egy ügy elintézésére, de nem teszi. Van olyan hangulatom is, amikor szeretném, ha nem is törődnék velem, mégis megteszi. "Ti engem így hívtok, Mester és Uram" - de valóban az? Szókincsünkben ritkán fordul elő ez a két szó; mi jobban szeretjük a "Megváltó", "Üdvözítő" elnevezéseket. Csak egyetlen szóval tudjuk kifejezni, mit jelent szellemi tapasztalatunkban az, ha Mesterünk van: ez a "szeretet". Nagyon keveset tudunk az Isten által kijelentett szeretetről. Ezt az bizonyítja, ahogyan mi az "engedelmesség" szót használjuk. A Bibliában az egyenlők kapcsolatára épül az engedelmesség. Ilyen a Fiú kapcsolata Atyjával. Urunk nem Isten "szolgája" volt, hanem Isten Fia. "Jóllehet Fiú, azokból, amiket szenvedett, megtanulta az engedelmességet" (Zsid 5,8). Ha az a gondolatunk, hogy uralma alá hajtott, ez azt bizonyítja, hogy nincs Mesterünk. Távol vagyunk attól a kapcsolattól, amit Ő szeretne, amelyben Mesterünk lehet anélkül hogy annak tudatában lennénk. Csak annyit tudunk: az Övéi vagyunk, hogy engedelmeskedjünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése