„Ti tehát így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, 10jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is; 11mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, 12és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; 13és ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.”


Könyörögjünk a közelmúltban bemerített, új testvéreinkért! (1Pt 2,2–3)

Magyarázat:

Egy levélnek, egy beszélgetésnek az alaphangját a megszólítás minősége adja meg. A címzett, a partner a felé irányuló tiszteletet (ill. annak hiányát) megérzi, minek nyomán engedi megnyerni jóindulatát (ill. ellenkezőleg). Az eleve elvárt jó modor fölötti őszinte kedvesség és megbecsülés (ill. megint csak a hiánya is) magának a közlendőnek a sorsát pecsételi meg. Jézus gyakorlatával példát hagyott – hiszen rendszeresen töltött időt imádságban –, tanításával pedig mintát adott. Az imádság nem más, mint kommunikáció a mindenható Istennel, így a fentiek erre a területre is érvényesek. Ki más lehetne ebben jobban segítségünkre, mint tulajdon Fia, aki eleve olyan közel áll hozzá, hogy egylényegű vele? Másrészt pedig a lehető legközelebb jött az emberhez, hidat képezve a Mindenható és istenképű teremtményei között. Ezért szólíthatjuk meg gyermeki bizalommal a mennyei Atyát. Ő mindenkinél jobban érzékeli, ha őszinte szeretet és tisztelet sugárzik a szavainkból, vagy pedig pusztán kötelességtudat, kényszer vagy megszokás áll imádságunk hátterében. A megszólítás megelőlegezett bizalomról és dicsőítő háláról árulkodik, amely független a feltárt kérések teljesítésétől. Mai imádságaid megfogalmazásakor fordíts külön gondot erre!

(Várady Endre)