Ismertek olyanokat, akik szeretik, ha igazuk van (és persze általában igazuk is van!), és ha ezt mások is elismerik? Olyanokat, akik elégtételként élik meg, ha az események őket igazolják, azt, amit „előre megmondtak, de senki sem hallgatott rájuk”?
Legtöbbünkben benne van kicsit ez a vágy, de az önértékelésünk problémáját jelzi, ha túlzott, vagy ha újra és újra hangot adunk neki.
Az „igazság napja” nem az a nap, amikor végre kiderül, hogy mennyi mindenben igazunk volt!
Az „igazság napja” nem az a nap, amikor végre kiderül, hogy mennyi mindenben igazunk volt!
Ez nem az a nap, amikor emberek elismerik, hogy igen, minden úgy történt, ahogyan mi előre mondtuk, vagy, hogy tényleg úgy kellett volna tenni, ahogyan mi javasoltuk!
Az igazság napja az a nap, amikor Isten igaznak, az övéinek ismer el minket.
Az igazság napja az a nap, amikor Isten igaznak, az övéinek ismer el minket.
Ez az „igazság” nem úgy lesz a miénk, hogy meggyőzzük róla akár őt, akár az embereket, hogy igazunk van, hanem éppen ellenkezőleg: úgy, hogy csendesen elfogadjuk, hogy ebben az életben sokszor nem igazságosan történnek a dolgok, velünk, vagy szeretteinkkel szemben sem, de ez a tény nem ingatja meg Isten jóságába, igazságosságába vetett hitünket, sem pedig az elkötelezettségünket, hogy mi azt tesszük, ami a helyes, még akkor is, ha ez sokszor nem tűnik kifizetődőnek.
(Érdemes elolvasni Malakiás 3:14-től kezdve, erről van itt szó.)
Addig lehet, hogy sok igazságtalanságot kell elviselnünk, mert helyes eszközökkel nem tudunk rajtuk változtatni, de eljön a nap, amikor Isten igazol minket (már ha tud igazolni), és ez az, ami igazán számít, nem? Az lesz az igazi szabadság napja!
(Simon Csaba)
Addig lehet, hogy sok igazságtalanságot kell elviselnünk, mert helyes eszközökkel nem tudunk rajtuk változtatni, de eljön a nap, amikor Isten igazol minket (már ha tud igazolni), és ez az, ami igazán számít, nem? Az lesz az igazi szabadság napja!
(Simon Csaba)
.jpg)
