Csendes percek Istennel: Jézus utolsó szavai a kereszten

Húsvétkor szívesen töltök időt a kereszt lábánál. Csatlakozol hozzám? Képzeljük azt, hogy mi is ott vagyunk a tömegben Jeruzsálem falain kívül, Jézus keresztre feszítésének helyszínén. 

A Golgotán állunk figyelve ahogy a katonák keresztre feszítik Jézust.

Korán van még.                                  
Mivel szembesülünk?

Jézus a kereszten függ, elmondhatatlan fájdalomtól meggyötörve.
Nagy hangzavar van körülöttünk:

Zajos csőcselék vesz körbe bennünket. Kalapács ütések hangját halljuk. Csúfolódó szkeptikusokat. Zokogó hozzátartozókat. 

Hajoljunk egy kicsit közelebb:
Halljuk meg Jézus szavait a kereszten:

"Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek." Lukács 23:34

Ezek a szavak nem méregtől és gyűlölettől habzanak. Nem menekülésért könyörögnek. Jézus első szavai a kereszten egy imában fonódnak. Megbocsátásért könyörögnek. Kiért imádkozik Ő tulajdonképpen? A római katonákért, Pilátusért, vagy Heródesért? A tömegért, akik „Feszítsd meg!-et kiáltoznak? Azokért, akik elárulták őt? Igen, őértük is, valamint érted és értem is imádkozott.

„Mondom neked bizony ma, velem leszel a paradicsomban.” Lukács 23:43

Jézus két oldalán rablók lógtak. Mindketten szidalmazták Jézust. (Máté ev. 27:44), de nem sokkal később az egyik figyelmezteti a másikat. Valami mélyen megváltozik benne. A lator meglátja saját bűneit. Megbánja azokat és Jézus kegyelmet közvetít számára.

Amikor Jézus meglátta ott állni anyját, és azt a tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: "Asszony, íme, a te fiad!" Azután így szólt a tanítványhoz: "Íme, a te anyád!" És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány. (János 19:26,27)

Azt látjuk, hogy a kereszten függve Jézus az édesanyját keresi. Amikor meglátja, megszólítja, és gondoskodik róla. Kedves barátja, János gondjaira bízza. Csodálva szemléljük a jelenetet. Még szenvedései közben sem felejtkezett el édesanyjáról!

A délelőtt elmúlt, dél van. Minden elsötétedik, feketeség borítja a Földet.

“Eli, Eli, lema sabachthani?’"Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?" (Máté 27:46)

Jézus a legnehezebb, legsötétebb óráit éli meg. A bűneink, a tiéd és az enyém megtörték Őt. (Ézsaiás 53:10, II. Korintius 5:21) Jézus mégsem jön le a keresztről. Nem könyörög kegyelemért. Ő ott marad a fán. Sírva egymásra nézünk: Hol van Isten? Miért engedte meg Isten mindezt?

Jézus az Atyát szólítja. Fáj neki a hiánya. Krisztus ennek ellenére mégis ott marad a kereszten. Annak ellenére, hogy nem érzi a Menny közelségét, bíznia kell abban, hogy Isten elfogadja áldozatát.

„Szomjazom.” János 19:28

Egymásra nézünk. „A legkülönbözőbb fájdalmakat, csalódást, kínt mind összefoglalhatjuk a magunk számára is ezzel a szóval: szomjazom. "Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt". Sóvárgunk elfogadás, szeretet, megértés után. Kívánjuk az elismerést, a törődést, az értékelést. Vágyunk testi-lelki gyógyulásra, igaz vigasztalásra. Szomjazunk valami más után, mint a mindennapok hajszolt egymásutánja. Epedünk valami maradandó, értelmes, örök valóság után a múlandóság világában. Mindezekkel a gondolatainkkal és kínunkkal odafordulhatunk Jézushoz, aki velünk szomjazik. „ *

„Beteljesedett.” János 19:30

Jézus nem elmormolja ezt a kijelentést, hanem tisztán érthetően, tudatosan mondja ki ezeket a szavakat. Ez győzelmes felkiáltás volt. Rádöbbenünk arra, hogy a Jézusról szóló próféciák beteljesedtek ebben a pillanatban. A küzdelemet, mely az Édenben kezdődött, Isten Fia megnyerte. (I.Móz. 3:15) Halleluja!

„Atám, a te kezedbe teszem le a lelkemet.” Lukács 23:46

Megdöbbenve állunk a kereszt lábánál. A látottak mélyen megterhelnek bennünket. Jézus elvégezte a munkát. A Biblia minden egyes szavát betöltötte. Minden ígéretét teljesítette. Önként engedte, hogy saját teremtményei ezt tegyék vele… engedte, hogy megköpdössék, megkínozzák, kivégezzék, mint egy utolsó bűnözőt. Mindezt értünk tette! A megváltás útján, minden egyes lépéskor az Atya szeretetébe vetette reményét.

Abban bízom, hogy értékesnek tartottad a kereszt árnyékában eltöltött időt. Köszönöm, hogy csatlakoztál hozzám.

Áldott Húsvétot kívánok számodra!

Császári magvak

Volt egyszer egy császár messze Keleten, aki nagyon öreg volt, és tudta, hogy közeleg az idő, amikor ki kell választania utódját. 

Ahelyett, hogy egyik hivatalnokát vagy valamelyik gyermekét választotta volna, úgy döntött, hogy másképp cselekszik. Egyik nap összehívatta a császárság valamennyi fiatalemberét. Így szólt: „Ideje, hogy lemondjak, és kiválasszam a következő császárt. Úgy döntöttem, hogy közületek választok valakit.” A fiatalok elámultak. A császár így folytatta: „Mindegyikőtöknek adok egy magot. Egyetlen magot. Ez egy nagyon különleges mag. Menjetek haza, ültessétek el a magot, öntözzétek, és gyertek ide vissza mához egy évre azzal, amit ebből a magból felneveltetek. Aztán megnézem a növényeiteket, és így döntöm el, hogy ki legyen a birodalom következő császára!” Volt egy Ling nevű fiú, aki ott volt aznap, és a többiekhez hasonlóan ő is kapott egy magot. Hazament, és izgatottan mesélte el anyjának az egész történetet. Édesanyja segített egy cserepet és virágföldet szerezni, ő pedig elültette a magot, és gondosan locsolta. Mindennap megöntözte, és figyelte, hogy kibújt-e. Körülbelül három hét múlva a többi fiú elkezdett a magról és a növényről beszélgetni. Ling mindennap hazament és megnézte a cserepet, de semmi nem nőtt ki belőle. Eltelt három hét, négy hét, öt hét. Még mindig semmi. Mostanra már mindenki a növényről beszélt, de Lingnek nem volt növénye, s úgy érezte, kudarcot vallott. Eltelt hat hónap, és még mindig nem nőtt ki semmi Ling cserepéből. Biztos volt benne, hogy elpusztította a magot. Mindenki másnak fája nőtt, meg hatalmas növénye, neki meg nem volt semmije sem. A barátainak azonban nem mondott semmit. Csak várta, hogy kihajtson a növénye. Végül eltelt egy év, és a császárság valamennyi ifja elhozta a növényét, hogy a császár megvizsgálhassa. Ling azt mondta édesanyjának, hogy ő nem megy el csak azért, hogy az üres cserepet megmutassa. Anyja azonban rábeszélte, hogy vigye el az üres cserepet és őszintén mondja el, hogy mi történt. Ling sokat őrlődött a dolgon, de végül rávette magát, hogy elmenjen az üres cseréppel. Amikor Ling megérkezett, elámult azon, mennyiféle növényt neveltek társai. Csodaszépek voltak, a legkülönbözőbb színekkel pompáztak a nevelt növények. Ling letette az üres cserepét a földre, és sokan kinevették. Amikor a császár megérkezett, végignézett a termen, és köszöntötte a fiatalembereket. Ling igyekezett a leghátsó sorban elbújni, de az összes növény az üres cseréppel együtt a császár elé volt letéve. „Nahát micsoda növényeket, fákat és virágokat neveltetek” – szólt a császár. Ma valaki az utódom lesz!” Ahogy a császár sétált a gyönyörű növények között, meglátta Ling üres cserepét. Egyedül csak az övé volt üres. Erre a császár felkiáltott: „Azonnal jöjjön elém ennek az üres cserépnek a gazdája!” Ling rettegni kezdett, és a többiek sajnálkozva néztek rá. Amikor Ling előre ért, a császár megkérdezte a nevét. „Lingnek hívnak” – felelte. A fiúk mind szánakoztak, mert azt gondolták, hogy akár a fejét is vehetik azért, mert ki sem hajtott a császártól kapott mag. A császár csendre intett mindenkit, Lingre nézett, és aztán így szólt a tömeghez: „Íme az új császárotok! A neve Ling!”
Senki nem hitt a fülnek, Ling sokkolva volt. Aztán a császár így folytatta: „Ma egy éve mindenkinek adtam egy magot. Azt mondtam, hogy fogjátok a magot, ültessétek el, öntözzétek, és hozzátok vissza nekem ma. De mindannyiótoknak főzött magvakat adtam, amik nem hajtanak ki. Ennek ellenére Ling kivételével mindenki szebbnél szebb növényeket hozott. Amikor rájöttetek, hogy a mag nem hajt ki, másik maggal helyettesítettétek azt, amit én adtam. Egyedül Ling volt elég bátor és őszinte ahhoz, hogy elhozza nekem a cserepet az én magommal. Ezért ő lesz az új császárotok!” Jézus azt mondta: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Máté evangéliuma 7:21.)
Mindig legyünk őszinték az Úrral! Ha nem hozunk termést járuljunk elé, hogy megmondja miért vagyunk terméketlenek. Sok keresztény látszat szolgálatot végez, mert terméketlen. Saját magának és az Úrnak is hazudik, csak azért, hogy egy nem létező látszatot fenntartson. Mindig, minden esetben forduljunk az Úrhoz, bármennyire is szégyelljük magunkat.

Péter Apostol I. levele 1. rész

1. Péter, Jézus Krisztusnak apostola, a Pontusban, Galátziában, Kappadóciában, Ázsiában és Bithiniában elszéledt jövevényeknek,
2. A kik ki vannak választva az Atya Isten eleve rendelése szerint, a Lélek megszentelésében, engedelmességre és Jézus Krisztus vérével való meghintésre: kegyelem és békesség adassék néktek bőségesen.
3. Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, a ki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szűlt minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által,
4. Romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, a mely a mennyekben van fenntartva számunkra,
5. A kiket Isten hatalma őriz hit által az idvességre, a mely készen van, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen.
6. A melyben örvendeztek, noha most kissé, ha meg kell lenni, szomorkodtok különféle kísértések között,
7. Hogy a ti kipróbált hitetek, a mi sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál, dícséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak találtassék a Jézus Krisztus megjelenésekor;
8. A kit, noha nem láttatok, szerettek; a kiben, noha most nem látjátok, de hisztek benne, kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel örvendeztek:
9. Elérvén hitetek czélját, a lélek idvességét.
10. A mely idvesség felől tudakozódtak és nyomozódtak a próféták, a kik az irántatok való kegyelem felől jövendöltek:
11. Nyomozódván, hogy mely vagy milyen időre jelenté azt ki a Krisztusnak ő bennök levő Lelke, a ki eleve bizonyságot tett a Krisztus szenvedéseiről és az azok után való dicsőségről.
12. A kiknek megjelentetett, hogy nem magoknak, hanem nékünk szolgáltak azokkal, a melyeket most hirdetnek néktek azok, a kik prédikálták néktek az evangyéliomot az egekből küldött Szent Lélek által; a mikbe angyalok vágyakoznak betekinteni.
13. Annakokáért felövezvén elmétek derekait, mint józanok, tökéletesen reménykedjetek abban a kegyelemben, a melyet a Jézus Krisztus hoz néktek, mikor megjelen.
14. Mint engedelmes gyermekek ne szabjátok magatokat a ti előbbi kívánságaitokhoz, a melyek tudatlanságotok alatt voltak bennetek;
15. Hanem a miképen szent az, a ki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben;
16. Mert meg van írva: Szentek legyetek, mert én szent vagyok.
17. És ha Atyának hívjátok őt, a ki személyválogatás nélkül ítél, kinek-kinek cselekedete szerint, félelemmel töltsétek a ti jövevénységtek idejét:
18. Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből;
19. Hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén:
20. A ki eleve el volt ugyan rendelve, a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők végén ti érettetek,
21. A kik ő általa hisztek Istenben, a ki feltámasztotta őt a halálból és dicsőséget adott néki; hogy a ti hitetek reménység is legyen Istenben.
22. Lelketeket az igazság iránt való engedelmességben képmutatás nélkül való atyafiúi szeretetre tisztítván meg a Lélek által, egymást tiszta szívből buzgón szeressétek;
23. Mint a kik újonnan születtetek nem romlandó magból, de romolhatatlanból, Istennek ígéje által, a mely él és megmarad örökké.
24. Mert minden test olyan, mint a fű, és az embernek minden dicsősége olyan, mint a fű virága. Megszárad a fű, és virága elhull:
25. De az Úr beszéde megmarad örökké. Ez pedig az a beszéd, a mely néktek hirdettetett.

Charles H. Spurgeon: Harmatgyöngyök és aranysugarak

„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?” (Zsoltárok 22,2)

Itt a Megváltót szenvedéseinek legnagyobb mélységeiben tekintjük meg. Nincs hely, mely oly hangosan tanúskodna Jézus gyötrelmeiről és fájdalmairól, mint a Golgota. Nagy háborúságban nincs olyan pillanat, mely oly teljes volna halálfélelemmel, mint az a pillanat, mikor ez a kiáltása hasítja a levegőt: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?” E pillanatokban egyesült a nagy testi kimerülés a legrettenetesebb lelki kínokkal, a gyalázattal és az átokkal, melyeken át kellett mennie, hogy azután szenvedése a legmagasabb fokra hágjon. Kimondhatatlan lelki gyötrelmeket szenvedett és olyan keserűséget, mely az Atyától való elhagyatottság érzésén alapult. Ez volt rettenetes félelmeinek sötét éjszakája, ekkor szállt alá szenvedéseinek legnagyobb mélységébe. Ember nem képes e szavak teljes tartalmába belemélyedni. Néha gondolják némelyek közülünk, hogy ők is kénytelenek így kiáltani: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?” Van rá eset, hogy Atyánk ragyogó mosolya felhők és sötét árnyak által el van takarva, de meg kell gondolnunk, hogy Isten valóságban soha nem hagy el minket. Nálunk csak látszólagos az Istentől való elhagyatottság, de Krisztusnál valóságos volt az. Mi aggódunk, ha az atyai szeretet rövid ideig megvonódik tőlünk, de hogy Isten az Ő arcát tényleg elfordította Fiától – ki tudná megállapítani, hogy mily nagy lelki kínt okozhatott az Neki?


„Istenünknek nagy haragját,
Szenvedéseid mutatják;
Látom benne pokol lángját.”


Nálunk gyakran a hitetlenség idézi elő ezt a gyötrelmes kiáltást. Nála a legborzasztóbb igazság kifejezése volt az, mert Isten tényleg elhagyta egy időre. Szegény, megszomorodott lélek, ki különben az isteni ábrázat napfényében laktál, de most az aggály homályában epekedsz, hidd el azt, hogy Isten nem hagyott el téged. Isten a felhőkben is épp úgy a mi Istenünk, mint mikor kegyelmének teljes fényében tündököl. De ha már csupán az a gondolat, hogy bennünk elhagyott, oly nehéz küzdelemmel jár, mily nagy lehetett Megváltónk szenvedése, mikor így kiáltott fel: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?”

Carl Eichhorn: Isten műhelyében-A megkötözöttségből feloldozva

 "(Jézus a süketnémát) félrevonta a sokaságból. " (Márk 7, 33)

Ma is félrevonja az embereket a sokaságból. Minden olyan alkalom, amikor betegség vagy gyász köszönt ránk, ilyen "félrevonás". Lehet, hogy panaszkodsz: éppen engem érnek a bajok, engem sújt ilyen keményen Isten! Gondold meg ilyenkor, hogy talán azért von így félre, mert valami különlegest tartogat a számodra, valami különleges áldást, a kegyelemnek valami különös megtapasztalását. Fogadd el tehát, amikor félrevon téged.

Az Úr Jézus soha nem sablonosan, megszokott módon végezte munkáját. Az emberek úgy gondolták, hogy kezét majd a süketnémára helyezi, mint már annyi más alkalommal is tette. 
Ez alkalommal azonban Jézus másként járt el. Gyógyításai és az emberi bajokhoz való közelítése soha nem egy kaptafára történnek. Minden egyes embert teljesen egyénileg kezel. Figyelembe veszi sajátos szükségleteit és sérüléseit. A süketnémánál ujját dugta a fülébe. Ott volt a bajok forrása. 
Ma is az élet sérült pontjaira helyezi ujját. Először talán sokak számára elviselhetetlen, hogy Lelke által a lelkiismeret beteg pontjait érinti meg és az igehirdetésen vagy személyes beszélgetéseken keresztül az ő szolgái sebes pontokat érintenek. De ne vond ki magad ez alól. Az Úr soha nem azért helyezi valahová az ujját, hogy neked kínt és szenvedést okozzon, hanem azért, hogy gyógyítson.

Ma talán idegenkedünk attól a gondolattól, hogy "nyálával illette annak nyelvét". Valószínűleg a süketnéma előtt is valami érthetetlen és rejtélyes dolognak tűnt, pedig mély értelme volt annak. A nyálat az akkori orvosok is úgy tekintették, mint a test legfontosabb és legnélkülözhetetlenebb nedvét. Amikor az Úr ebből vesz, akkor ezzel a maga önfeláldozó és odaadó szolgálatát jelképezi előttünk. "Észrevette magán, hogy isteni erő áradt ki belőle" - olvassuk Jézusról egy más helyen. Az ő csodái nem valami bűvészmutatványok voltak. Miközben magára vette mások szenvedését és nyomorúságát, erőt árasztott magából. Végül is vérét, ezt a végképpen nélkülözhetetlen életnedvet, az élet hordozóját adta oda értünk. Ilyen Megváltónk van nekünk, aki szeretetében önmagát adja oda! 

Hogyne bízhatnánk hát rá azokat a sérüléseinket és bajainkat, amiket senki más nem tud meggyógyítani, csak ő?

Napi áhítat: Célunk: megismerni Isten Fiát

Ef 4,7–16

Hitrendszerünknek Isten személyes megismerésén kell alapozódnia: ekkor vagyunk egészséges hívők.
„A kegyelem pedig mindegyikünknek a Krisztus ajándékának mértéke szerint adatott. Ezért mondja az Írás: „Felment a magasságba, foglyokat vitt magával, ajándékot adott az embereknek.” Az pedig, hogy „felment”, mi mást jelent, mint azt, hogy le is szállt erre a földre. Aki leszállt, az „fel is ment”, feljebb minden égnél, hogy betöltse a mindenséget. És ő „adott” némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra, hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától; hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus. Az egész test pedig az ő hatására egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben.”
Magyarázat

Megcsendesedve lelkünkben, megrendülten halljuk az Ige szavait. Az adományozó Isten ad a közösségekbe olyanokat, akik segítik fejlődésünket, szolgálatra való felkészítésünket. Ma este mégsem ez a legnyomatékosabb, hanem az önfeláldozó Krisztus mélyebb megismerése. „Vígy mindig beljebb sebeidbe” – énekeljük, és itt ismerhetjük meg jobban Isten Fiát. Végtelen kegyelme befogad mindenkit, aki megvallja bűneit és leteszi elé életének romjait. Isten Fia megismerésének egysége kivesző gondolat a kereszténységben. A fő hangsúly az egyén lelki élményére esik. Együtt kell lennünk sorstársainkkal, hittársainkkal Krisztus keresztjénél. Új közösség jött létre ott. Mennyi hála és közös tapasztalat adódhat össze a közösségben. A Krisztus keresztjéhez egyenként érkező bűnösök kegyelmet nyerve már nem egyedül mennek el, hanem társakra találva, egymást építve folytatják életüket. Ezért az új lelki közösségért került Krisztus a keresztre. Tudnánk ma nemcsak a saját életünk megváltásáért hálát adni, hanem a másik ember megmentéséért is? Próbáljuk meg!
(Marton Zsolt)

Cseri Kálmán Igehirdetései: PÉTER BUKÁSA

Alapige:Lk 22,54-62

"Miután elfogták őt, elvitték és bekísérték a főpap házába. Péter pedig távolról követte. Mikor az udvar közepén tüzet raktak, és körülülték, Péter is leült közéjük. Amint ott ült a tűz világánál, meglátta őt egy szolgáló, szemügyre vette, és így szólt: "Ez is vele volt."
Ő azonban letagadta, ezt mondva: "Asszony, nem ismerem őt!" Röviddel ezután más látta meg, és rászólt: "Te is közülük való vagy!" De Péter így válaszolt: "Ember, nem vagyok!" Körülbelül egy óra múlva másvalaki is bizonygatta: "De bizony, ez is vele volt, hiszen ő is Galileából való." Péter azonban ismét tagadta: "Ember, nem tudom, mit beszélsz." Még beszélt, amikor hirtelen megszólalt a kakas. Ekkor megfordult az Úr, és rátekintett Péterre. Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára, amikor azt mondta neki: "Ma, mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem." Aztán kiment, és keserves sírásra fakadt."

Imádkozzunk!

Köszönjük neked, megváltó Urunk, Jézus Krisztus, hogy ma különösen is keresztedre, a golgotai kereszten bemutatott kínhalálodra, áldozatodra gondolhatunk. Köszönjük, hogy te olyan pásztor vagy, aki életedet adtad a juhokért. Valljuk, Urunk, hogy nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért. Mi tudjuk, hogy ezt tetted akkor, amikor még ellenségeid voltunk.

Ragyogtasd fel előttünk ennek a te megváltó, mentő szeretetednek a nagyságát ma este, és ez a szeretet kényszerítsen minket térdre előtted, hogy tudjuk vallani: ó nagy Királyom, minden kor Királya, egyedül neked vagyunk hálásak mindazért, amit az örök életre nézve szereztél nekünk.

Megvalljuk bűnbánattal, hogy rászorulunk bűnbocsátó kegyelmedre. De köszönjük, hogy kegyelmed jele az is, hogy itt lehetünk. Ajándékozz meg minket igéddel. Tedd egészen személyesen hozzánk szólóvá szavadat, és Szentlelked győzzön meg minket arról, hogy mire hívtál el. Segíts minket, hogy ne mondjunk le magunkról, de ne elégedjünk meg annyival, amit eddig kaptunk tőled. Szeretnénk igazi tanítványaid lenni, hitelesen képviselni téged mások előtt. Szeretnénk továbbadni azt a kegyelmet és szeretetet, amit eddig kaptunk és ezután is kapni fogunk tőled.

Kérünk, formálj minket használható eszközeiddé. Te légy itt a középen, és taníts minket.

Ámen.

Amit most olvastunk, az nagypéntek hajnalán történt. Előző este fogták el Jézust a Gecsemáné-kertben, és bekísérték a főpap kihallgatási termébe, s hamarosan megkezdődött az ellene indított vallási per. Tanítványai mind szertefutottak, amikor letartóztatták őt, kivéve Jánost és Pétert, akik bejutottak a főpap udvarára. Ott történt ez a szégyenletes eset, hogy Péter háromszor egymásután letagadta, hogy egyáltalán ismeri Jézust.

Hogyan eshetett ez meg, főleg azután, hogy előző este az utolsó vacsora alkalmával Péter így fogadkozott: "Uram, kész vagyok veled menni akár a börtönbe, vagy a halálba is?" Jézus csendesen figyelmeztette: "Mondom neked, Péter: nem szólal meg a kakas ma, amíg háromszor le nem tagadod, hogy ismersz engem." És ez bekövetkezett. De miért történhetett meg ez egy olyan emberrel, aki három évig együtt volt Jézussal, rajongásig szerette, látta csodáit, hallotta tanításait, és most letagadja, hogy ismerte őt?

Azért fontos, hogy erre a kérdésre világos választ tudjunk adni, mert mindnyájunkat folyamatosan kísért, hogy megtagadjuk Jézust. Sokféleképpen lehet Őt megtagadni. Meg lehet tagadni hallgatással, mellébeszéléssel, szellemeskedő poénkodással. Meg lehet tagadni hozzá méltatlan élettel, vagy azzal a képmutatással, hogy bizonyos látszatot fenntart valaki, de a valóság egészen más. Felsorolhatatlanul sok formája van annak, ahogy egy vallásos, vagy akár élő hitű ember megtagadhatja Jézus Krisztust.

Ezért fontos nyomon követnünk, hogy milyen út vezetett Péter esetében a tagadáshoz. Szeretném itt mindjárt az elején megemlíteni, hogy nem szükségszerű, hogy valaki megtagadja Jézust. Ugyanolyan körülmények között, hasonló támadások alatt, azonos kísértésektől körülvéve sem tagadja meg mindenki Őt. Ezért kell tudnunk, hogy mi az, amire vigyázhatunk, mikor lehet nemet mondani, milyen lépések vezetnek a tagadáshoz, hogy ne tegyük meg adott esetben ezeket a lépéseket.

Mindenekelőtt azt kell megállapítanunk Péterről, hogy nagyon magabiztos ember volt. Többször kioktatta Jézust, helyreigazította, amit Jézus mondott. Általában meg volt győződve arról, hogy mindent jobban tud és tesz, mint tanítványtársai. Messzemenően különbnek érezte magát náluk. Erre nézve sok példát lehetne említeni. Távol állt tőle az, amire Pál apostol olyan szeretettel figyelmezteti a filippieket: egymást különbnek tartsátok ti magatoknál. Péter nem ismerte önmagát. Egészen hamis képe volt magáról. Azt hitte, rendben van a kapcsolata Jézussal. Meg volt győződve arról, hogy ő jó tanítvány. Ez az ő bukása intő példa számunkra, hogy vegyük komolyan, amit szintén Pál apostol írt Korintusba: "Aki azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék." Mert ez bárkivel előfordulhat. Főleg, aki öntelten, magabiztosan, magát másoknál különbnek tartva él, az nagyokat szokott bukni. Egészen váratlanul elesik, megszégyenül, és szégyent hoz az ő Urára is.

Nem véletlenül mondotta Jézus, hogy aki magát felmagasztalja, megaláztatik. És Péter többször felmagasztalta magát. Azt viszont nem gondolta volna soha, hogy ilyen hitványságra is képes. Az alázat hiánya, az őszinte alázat hiánya és az igaz önismeret hiánya az első lépés afelé, hogy valaki megtagadhatja Jézust.

A másik hibája Péternek az volt, ami a bukásához vezetett, hogy azt gondolta, így tisztes távolból is lehet sokáig figyelni, mi történik Jézussal. Ezt olvastuk itt, hogy amikor Jézust elfogták, bekísérték a főpap házába, Péter pedig távolról követte Őt. Máté még hozzáteszi: hogy lássa mi lesz a vége.

Jézust nem lehet távolról követni. Úgy nem lehet hozzá tartozni, hogy azt észre ne vegyék mások. Egyáltalán ez nem megy sokáig tagadás nélkül, hogy a Péterek elhelyezkednek a lelátón, miközben Jézus a ringben küzd értük is. Ha tanítvány, és ha ott a helye, akkor neki is a ringben kell küzdenie, és nem a lelátóról nézni, hogy mi lesz majd vele. A mi helyünk soha nem a nézőközönségben van.

Péter tulajdonképpen már ezzel megtagadta Jézust, hogy távolról követte, hogy lássa mi lesz vele. Mert a nyílt Krisztus-tagadás sokszor ilyen hallgatag Krisztus-tagadással kezdődik. Az ilyen csendes tagadások előbb-utóbb feltétlenül nyílt tagadásba torkollnak.

Jézus Krisztus tanítványa csak az lehet, aki egyértelműen és mindenki számára nyilvánvalóan vele tart, aki láthatóan hozzátartozik, és aki vállalja Őt minden körülmények között. Kerül, amibe kerül. Így szép elegánsan megbújva, titokban, észrevétlenül nem lehet Jézus tanítványa senki. Aki félszívvel akarja Őt követni, az hamarosan el fog szakadni tőle, vagy soha nem is tartozott igazán hozzá.

Ez a kísértés ma különösen is fenyegeti azokat, akiknek bármilyen szinten fontos az Úr Jézus. Ezért életkérdés mindnyájunk számára, hogy akinek már van kapcsolata Jézussal, fűzze ezt szorosra, és ápolja naponta, sose szégyellje, hogy az ő ura és megváltója Jézus, és ne jöjjön zavarba, ha kiderül, hogy a világmindenség ura az ő barátja. Mert, aki csak távolról akarja követni, az előbb-utóbb szembe kerül vele.

Ehhez kellett volna egy döntés Péter életében, de ez eddig még nem történt meg. Mert e nélkül a döntés nélkül, átgondolt, megalapozott, visszavonhatatlan döntés nélkül csak udvarias szimpatizáns marad valaki, de nem elkötelezett tanítvány. Aki nem elkötelezett tanítvány, az egy kényes helyzetben, kritikus pillanatban, mint amibe Péter került Kajafás udvarán, menthetetlenül meg fogja tagadni Jézust. A lelátón nem maradhat tanítvány senki, csak a ringben, a szent harcban, a Krisztussal együtt folytatott küzdelemben.

A harmadik lépés Péter tagadása felé ez volt, amit így olvastunk: "Amikor az udvar közepén tüzet raktak, és körülülték, Péter is leült velük együtt."

Velük együtt. Kikkel? Jézus ellenségeivel? Azokkal, akik már akkor, amikor vallatni kezdték Jézust, elkezdték őt pofozni, köpdösni, később pedig ezt olvassuk róluk: "eltakarták a szemét, és ezt kérdezték: "Prófétáld meg, ki ütött meg téged!" És sok más szidalmat is szórtak rá."

Mit keres Jézus állítólagos tanítványa Jézus ellenségei között? Még ha fázik, se annál a tűznél melegedjék, amelyiknél Urának a gyilkosai. Egyáltalán, hogy kerül ő oda? Ki hívta Pétert Kajafás udvarába? Jézus hívta? Nem sokkal előtte Jézus hívta őt valamire, szerette volna a Megváltó, ha néhány meghitt tanítványával együtt tud harcolni kereszthalála előtti utolsó lelki tusájában. Itt nem számíthatott Péterre. Az első percekben elaludt és magára hagyta Jézust. Ide viszont őt senki nem hívta. Nem azért van ott, mert Jézus ezt a parancsot adta neki. Hanem miért? Mert az ő nagy szíve vitte oda, mert aggódott a Mesterért. Mert nagyon szerette Őt - legalábbis azt hitte, hogy ez a szeretet.

Ez a jelenet a nagypénteki eseménysorozatból megrendítő bizonyítéka annak, hogy annyira megromlott a szívünk, mióta Istentől elszakadtunk, hogy még a mi jó szívünk, a legjobb szándékaink is rossz gyümölcsöket teremnek, ha valakinek a szíve nincs ténylegesen és folyamatosan Jézus Krisztus uralma és a neki való engedelmesség alatt. Akkor lehet akár milyen nagy és jó szíve, mint itt Péternek, csak rossz helyre fog menni és rosszul időzíti a dolgokat, és olyan helyzetbe keveredik előbb-utóbb, ahol kiderül, ki ő valójában.

Mert az, hogy valaki elvileg Jézus tanítványának tartja magát, de a gyakorlatban ott ül és ugyanannál a tűznél sütögeti pecsenyéjét, mint a világ, Jézus ellenségei, ez a magatartás feltétlenül Krisztus-tagadáshoz fog vezetni. Ezt előre lehet tudni. Ezért mondta meg Jézus Péternek is előre. Amíg ebből a mismás állapotból ki nem lép, nem lesz egyértelmű döntése Jézus mellett, addig nem lesz az Ő eltökélt, elkötelezett tanítványa. Addig mint ingó-bingó zöld fűszál hol erre hajlik, hol arra, és egyszer ki fog mondani valami olyat, amit keservesen megbán, amiről nem gondolta volna, hogy ilyen kijöhet a száján. Képes lesz megesküdni arra, hogy nem ismeri azt a Jézust, akit pedig ennyire szeretett.

Jézus tanítványainak semmi keresnivalójuk nincs Jézus ellenségei között. Isten gyermekeinek nincs közösségük Isten ellenségeivel. Szeretik Isten ellenségeit is annyira, hogy mutatják nekik is a szabaduláshoz, az élethez, a Krisztushoz vezető utat, de nincs lelki közösségük velük. Nem ugyanabban a mezben futballozunk. És ezt komolyan kell venni. Ez nem szeretetlenség, ez éppen a mentő szeretetnek az egyik táplálója, hogy tudom, ki hol van, szeretném a szabaduláshoz elsegíteni.

Mert így előbb-utóbb sor kerül a negyedikre, amiről szól ez a történet. Ez pedig az, hogy lelepleződik a valódi énje annak, aki így játszik a dolgokkal, mert ez játék volt, mintha ott lennék a közelében, de azért csak tisztes távolból. Érdekel engem, mi lesz vele, de ott ülök az ellenségeivel együtt, és azonos tűznél melegszünk. Ez előbb-utóbb kíméletlenül kiderül. Lelepleződött Péter igazi énje is. Mert nem döntötte el előtte azt, hogy Jézushoz ragaszkodik bármi történjék. És akkor jön valaki, a tűz fényénél az arcába néz, és megállapítja: ni csak, ez is vele volt. Ő azonban letagadta, és ezt mondta: "Asszony, nem ismerem őt!"

Ez az a kritikus pillanat, ami eldönti az összes ezután következő eseménynek az irányát. Ebben a helyzetben mit tesz az, aki azt gondolta: Jézus tanítványa? "Ez is vele volt." Erre mondhatta volna azt is: igen, és akkor mi van? Mi következik ebből? Lehet, hogy semmi nem következett volna, lehet, hogy a haja szála sem görbül meg, lehet, hogy baja lett volna, lehet, hogy ugyanúgy az a szenvedés várt volna rá, mint Jézusra. És az tragédia? Akkor a legjobb társaságba került volna.

Aki Jézus miatt kerül bajba, akinek ugyanabból a szenvedésből utalnak ki, amiben a Megváltót részesíti a világ, az igazán közel van hozzá, és ott van a legnagyobb biztonságban. Ez az egyik legnagyobb kiváltság - ahogy erről később ugyanez a Péter a levelében csodálatosan ír: Milyen kiváltság a Krisztusért szenvedést kapni, mert ez annak a bizonysága, hogy egészen közel van hozzá valaki. Nem beszélve arról, hogy milyen dicsőség követi az ilyen szenvedést. Megint mondom: ehhez egy előzetes döntés kellett volna. Ne azt mondja: nem ismerem Őt, hanem azt: igen, persze, én is az övéi közül való vagyok. Bármi lesz is ennek a folytatása.

Ebből a döntésből következett volna az eltökéltség és az éberség. Jézus nem véletlenül figyelmeztette tanítványait éppen a Gecsemáné-kertben. "Legyetek éberek (így is fordítják néha: vigyázzatok), imádkozzatok, és ne menjetek bele a kísértésbe, mert lehet, hogy a lélek kész, de a test erőtelen." (Mt 26,41).

Pontosan ez volt itt a helyzet. Ennyire igaz Jézusnak minden szava és minden figyelmeztetése. A test, vagyis az Isten nélküli természet ösztönösen védekezik minden Jézusért vállalt szenvedés ellen. Ha nincs felette az értelem és a hit kontrollja, akkor menthetetlenül a lejtőre viszi az áldozatot. Péter lejtőre került. Először csak azt mondja: "Asszony, nem tudom, mit beszélsz", aztán letagadja, hogy ismerte Jézust, harmadszor már esküvel erősíti meg ezt a hazugságot. Egyre lejjebb a lejtőn.

Az ilyen kritikus helyzetekben mindnyájunkból az jön felszínre, ami valójában bennünk van. Sok mindent lehet rejtegetni egy ideig. Megtanulunk viselkedni, sokszor már magunk sem tudjuk, mi van a szívünk mélyén. De egy-egy ilyen kritikus helyzet felszínre hoz mindent.

A felszín Péternél is nagyon szép volt. Rajong Jézusért, félti a szenvedésektől. Ott van benne egy csomó jó szándék, jóindulat, öntudatosság, önérzetesség, és amikor ez a helyzet lerántja a leplet, akkor kiderül, hogy a valóság: önféltés, hazugságra és megalkuvásra való készség, árulás, gyávaság, tagadás.

Ezt ő sem tudta magáról. Éppen ideje volt, hogy megtudja. Ennek a büszke embernek nagyon nagy szüksége volt arra, hogy belásson végre saját szíve mélyére is, és ne hitegesse magát azzal, hogy ő az, akinek látszik, hanem ő valójában ez, akinek most megmutatta magát. Jézus ezt előre tudta, és mégsem dobta őt ki a tanítványi körből, és még most sem dobja ki.

Meg lehet-e állni ezen a lejtőn? "Még beszélt, amikor hirtelen megszólalt a kakas. Ekkor megfordult az Úr, és rátekintett Péterre. Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára, amikor azt mondta neki: "Ma, mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem." Aztán kiment, és keserves sírásra fakadt."

Mi menti meg Péter? Jézus tekintete és Jézus szava.

Először az Ő tekintete. Jézust bent vallatják, pofozzák és szembeköpdösik. Eközben van figyelme arra, hogy mit csinál kint a kedves tanítvány. Amikor harmadszor is elhangzott a tagadás, Jézus megfordul egy pillanatra, és megkeresi Péter tekintetét. Találkozik a tekintetük. Nem azt mondja Jézus, hogy egy ilyen piszok alakra rá sem nézek többet, hanem mentő tekintettel keresi meg őt, mielőtt a lejtő aljára ér és összetöri magát.

Nem tudjuk mi volt Jézus tekintetében, nem tudjuk, mire gondolt akkor Péter, mert ez nincs leírva. De az le van írva, hogy ennek a tekintetnek kimondhatatlan hatása volt Péterre. Abban a pillanatban eszébe jut Jézus szava, az ige, amit előző este hallott, és amit egyáltalán nem vett komolyan. Sőt meg volt sértődve, hogy vele ilyen keményen beszélnek.

Mit feltételez róla a Megváltó? Nem feltételezett semmit, csak tudta, hogy kicsoda ő valójában. De nem hitte el Jézusnak, amit róla mondott, ahogyan mi sem hisszük el sokszor, amikor bemutat minket magunknak, vagy elénk tartja az ige tükrét, és végre megtudhatnánk, hogy kik vagyunk, és kikből akar minket megszentelt életű, használható tanítványokká tenni. Most azonban látta.

Mivel belelátott végre a saját szívébe, nem lehetett mást tenni, mint sírni. Azt olvassuk, hogy ez a kemény férfiember keserves sírásra fakadt. Mert azon csak sírni lehet, amikor valaki először találkozik azzal a sötétséggel, ami a szívében van.

Jézus ezt előre tudta, mert nemcsak arra figyelmeztette Pétert, amit az imént olvastam, hanem hozzáfűzi még ezt: "A Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited." (32. v.).

Jézust bent vallatják, ütik, verik, és közben könyörög a hűtlen tanítványért, hogy el ne fogyatkozzék a hite. Erre csak azt lehet mondani, amit az előbb énekelt dicséretünk egyik verse mond: "Ó mérhetetlen szeretet, csodás hit, amely a kínok zord útjára rávitt!"

Ez történt nagypénteken. Nem a kakas mentette meg Pétert. Az Ige mentette meg Pétert. A kakasszó juttatta eszébe, hogy mit mondott Jézus, de nem a kakasszóba kapaszkodott, hanem az előző este hallott igébe, aminek az igaz voltáról most végre meg volt győződve. Az, hogy Jézus még mindig a szemébe néz, szemmel tartja őt, és Jézus szava igaz, és annak ellenére, hogy tudta róla, hogy ilyen, mégis számít rá, két biztos fogózó volt, amibe belekapaszkodott, és nem csúszott tovább. Képes volt sírni a maga állapotán. És aki képes sírni végre azon, hogy ő ilyen, amilyennek Jézus bemutatja, annak a számára van kegyelem és van új kezdés.

Mert éppen ez mutatja meg számunkra, hogy mi volt Jézus nagypénteki kereszthalálának a valódi oka és célja. Az volt az oka, hogy ilyenekké lettünk. Ilyen mélyre süllyedtünk. Ennyire nem ismerjük magunkat. Képesek vagyunk áltatni önmagunkat évtizedeken keresztül, és azt gondoljuk: valóban olyanok vagyunk, mint ami a felszínen látszik. A régebbi időkben megtanították viselkedni az embert, ma meg viselkedés nélkül, nyersen adja önmagát mindenki, s így pusztítjuk egymást és hagyjuk figyelmen kívül Istent. És az egész emberiség csúszik lefelé ezen a lejtőn.

Ez az oka annak, hogy Jézusnak meg kellett halnia. Mert ezen mi magunk nem tudunk változtatni, nincs mibe kapaszkodni, nem tudjuk egymást megtartani, csak az érettünk meghalt Jézus tud segítséget adni. De Ő tud. Olyan segítséget, hogy amikor feltámadása után külön beszélt Péterrel négyszemközt, nem is említette ezt a gyalázatos tagadást. Hiszen Péter ezen keservesen sírt. A megbánt bűnt nem emlegeti Jézus. De háromszor kérdezte meg tőle: szeretsz-e engem? Egyszer szinte provokálta a régi Pétert: jobban szeretsz-e engem, mint a többiek - mert ő mindig mindent jobban tudott? És nem mondja Péter, hogy jobban, hanem azt mondja: Uram, te mindent tudsz. Te tudod, hogy szeretlek téged. Az élete végén kész volt vértanúhalált halni Jézusért. Ekkora változást tud elvégezni a Megváltó szeretete és kegyelme akár melyikünkben. Ez volt az Ő halálának a célja.

A hagyomány szerint Péter azt kérte: fejjel lefelé feszítsék keresztre, mert nem méltó arra, hogy úgy haljon meg, ahogy az ő Megváltója. Ez lett a büszke, mindent tudó Péterből. Ehhez hasonló változást tud elvégezni Isten igéje és Szentlelke bármelyikünk életében. Csak ehhez fontos, hogy hagyjunk fel ezzel a magabiztos önteltséggel, ami őt jellemezte.

Ehhez fontos, hogy ne kísérletezzünk azzal, hogy tisztes távolból, mintha hozzá tartoznék, csak ne legyen belőle bajom, mert ezt nem hívják tanítványságnak. Ez nem jelent védelmet, mert védve csak az van, aki Jézus közelében van és vállalja Őt. Ne kísérletezzünk azzal sem, hogy velük együtt sütögetjük a pecsenyét, hanem keressük az Ő tanítványait és Isten gyermekeit. És vegyük komolyan azt az igét, amit nekünk mond. Akár ezt is, amit ma este mond.

Nem megsértődni kell, ha Isten tükröt tart elénk és bemutat önmaguknak, hanem hálát adni, mert ebben az mutatkozik meg, hogy még mindig nem mondott le rólunk. Azért szembesít önmagunkkal, hogy ne maradjunk ilyenek. Aki engedi, hogy Isten Szentlelke egészen újjáteremtse őt, vágyik erre, kéri ezt, így olvassa és hallgatja az igét, az lesz igazán tanítvány. Az fogja hitelesen képviselni ezt a jézusi szeretetet, az Ő igazságát, az Ő tisztaságát ebben a világban.

Nem szükségszerű elbukni. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy mindenki eljusson előbb-utóbb a tagadás valamilyen formájához. Lehet győzelmes életet is élni. Jézus azért halt meg és azért támadott fel, hogy nekünk a kísértések között is győzelmet adjon, megtanítson arra, hogy mikor és mire kell egyértelmű nemet mondani, de ezt csak akkor fogjuk tudni, ha előtte neki mondtunk egyértelmű és visszavonhatatlan igent. Ezt a döntést követik a hívő emberek életében a csodák. Az ilyen tanítványok használhatók ebben a világban, amelyikben a többség mindenféle elkötelezettségtől fél. Ezért van ilyen sok bizonytalan ember, aki külső és belső bizonytalanságok között szenved. Ebben a világban akar Jézus az Ő eltökélt tanítványaivá formálni.

Az is az Isten kegyelme, hogy Ő egyben látja az életünket. Jézus nemcsak azt a szeletét látta itt Péter életének, hogy most megtagadta Őt. Ő tudta, hogy miért hívta el, miből hívta ki, mire hívta el és kivé fogja formálni. Ő ezt az egészet nézi. Jó lenne, ha megtanulnánk tőle ugyanezt a szemléletet. Nemcsak a pillanat alapján ítélni, általában tévesen, hanem hosszabb távon gondolkozni, a láthatatlanokat is komolyan venni, és így értékelni a magunk életét és másokét is.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, áldunk azért, hogy néha magad rántod le a leplet és segítesz el igazi önismeretre bennünket. Bocsásd meg, hogy annyira hozzászoktunk a kozmetikázáshoz. Lassan már magunk sem tudjuk, kik vagyunk mi a szívünk mélyén valójában. Egyedül te tudod igazán. Köszönjük, hogy ennek ellenére szeretsz minket.

Köszönjük, hogy nemcsak azt látod, hogy most milyenek vagyunk, hanem azt, hogy kikké formálódunk a te szereteted melegében, a te igéd és Szentlelked újjáteremtő hatalma által. Ébressz a szívünkben vágyat erre. Ajándékozz meg minket egészséges elégedetlenséggel. Azzal a vággyal, hogy azokká legyünk minél előbb, akikké teremtettél, hogy arra használhass minket ebben az egyre sötétebb világban, amire te akarsz, hogy tudjunk valóban a világ világosságává válni.

Köszönjük, hogy kereszthaláloddal és feltámadásoddal lehetővé tetted ezt. Segíts erről most őszintén beszélnünk veled ebben a csendben.

Ámen.

Cseri Kálmán Igehirdetései: AZ ÚRVACSORA HASZNA

Ezekben a napokban sokan veszünk Úrvacsorát,vagy készülünk,vagy gondolkozunk rajta,vagy vágyakozunk utána,vagy nem merünk élni vele......emiatt talán nem hiába való,ha egy Igehirdetés keretében irányt mutat Isten ebben a kérdésben is...:

AZ ÚRVACSORA HASZNA                              
Alapige:1Kor 10,16-17 és 21

"Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e?
Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk.
Nem ihattok az Úr poharából is, meg az ördögök poharából is, nem lehettek részesei az Úr asztalának is, meg az ördögök asztalának is."

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, kegyelmes mennyei Atyánk, köszönjük, hogy elkészítetted ezt a csendes órát itt a te házadban. Tudjuk, hogy te hívtál ide minket, mert te akarsz megajándékozni valami olyan kinccsel, amit csak tőled kaphatunk mindnyájan. Köszönjük nagy szeretetedet. Köszönjük, hogy nem arra vársz, hogy szeressünk téged, mert te előbb szerettél minket. Köszönjük az elmúlt hét minden ajándékát is.

A te kezedből fogadjuk a próbákat is. Hisszük, hogy azokkal is a javunkat munkálod. Kérünk, ajándékozz meg most olyan belső csenddel, amivel meg tudjuk hallani, érteni, magunkra venni a te életünket támogató igédet.

Könyörülj rajtunk és támasszon bennünk új életet a te beszéded. Erősíts meg minket a veled való közösségben. Oly nagy szükségünk van mindnyájunknak rád.

Hozzuk a bűneinket, amik nem kellenek rajtad kívül senkinek. Adj bocsánatot nekünk. Engedd megtapasztalnunk, hogy nagyobb a kegyelmed minden mi vétkünknél. Hozzuk szomorúságunkat és a gyászunkat. Adj igazi vigasztalást nekünk.

Könyörgünk most különösen azokért, akik az elmúlt napokban álltak meg ravatal mellett. Kérünk, hogy az űrt, ami az életükön támadt, te magad töltsd ki. Emeld fel a tekintetüket, töröld le a könnyeiket. Hadd lássák a láthatókon túl a láthatatlanokat is, téged magadat, életnek és halálnak diadalmas Urát, megváltó Urunk Jézus Krisztus. A te Szentlelked adjon nékik igazi vigasztalást, élő reménységet.

Kérünk, szólíts meg most bennünket. Te tudod, melyikünk milyen helyzetben van, milyen terheket hordozunk, milyen kérdésekben van szükségünk tanácsra, útmutatásra. Ajándékozz meg minket önmagaddal, Szentlelkeddel, a veled való találkozással.

Ámen.

Bárcsak lenne mindig mindannyiunknak igazi ünnep, amikor az úrasztalához járulhatunk.Jó alkalom ez arra, hogy megvizsgáljuk: mi a haszna az úrvacsorának? Miért kell, miért érdemes úrvacsorázni és hogyan lehet helyesen úrvacsorázni?

Tegyük ezt úgy, hogy leolvassuk a most elhangzott két igeszakaszról azt, amit erről mond. Négy egyszerű, de fontos örömhíre van ennek az igének.

Az első, hogy az úrvacsora középpontjában mindig Jézus Krisztus áll, mégpedig az érettünk meghalt és dicsőségesen feltámadott Úr Jézus Krisztus személye és váltságmunkája.

Olvastuk a szereztetési igében, amit minden úrvacsora alkalmával hallunk, hogy ezt mondja a mi Urunk: "Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre."

Kétszer egymás után említi, hogy az Ő emlékezetére kell az úrvacsorát venni. Vagyis emlékeznünk kell arra, hogy mit tett Ő értünk. És mit tett értünk? A folytatás így hangzik: "Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön."

Nekünk tehát minden úrvacsora alkalmával az Úr Jézus Krisztus kereszthalálának a tényét és jelentőségét kell hirdetnünk. És mi volt annak a jelentősége? Hosszas magyarázat helyett, hadd olvassak néhány mondatot Ézsaiás könyvéből.

"A mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az Ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr Őt sújtotta mindnyájunk bűnéért." (Ézs 53,4-6)

Ez az Úr halálának a jelentősége, hogy Isten Jézuson hajtotta végre a mi bűneink büntetését. Ezért, aki Jézusban hisz és komolyan veszi, hogy ez rá is érvényes, az Istentől teljes bocsánatot kap, mivel Jézus a kereszten már elszenvedte a mi büntetésünket. Ezért fogalmazott a mi Urunk az úrvacsora szereztetésekor így: "E pohár az új szövetség az én vérem által, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára."

Ez az Úr halálának a jelentősége. Az úrvacsora egyszerű jegyei ezt a hitet erősíthetik meg bennünk. Azt a hitet, amely bizonyos abban, amit Pál apostol így fogalmazott meg: "Krisztus meghalt a mi bűneinkért és feltámasztatott a mi megigazulásunkért." Ezért minden úrvacsorai istentisztelet a hálaadásnak és az örömnek a különös alkalma. Ahogy ma énekelni fogjuk egyik szép énekünket: "Örülj, szívem, vigadj, lelkem, ékességed lett a hit. Vacsorához, mégy Jézushoz, hivatalos vagy te itt." (436. dicséret)

Az úrvacsorai istentisztelet homlokterében tehát az érettünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztus áll, akinek az önmaga feláldozása az egyetlen, de minden időkre érvényes áldozat, amit Isten elfogadott.

A második, ami alapigénkből kiderült, hogy minden úrvacsora megerősíti az élő Krisztussal való közösségüket. Így olvastuk ezt itt: "Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörtünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e?"

Ezt azt jelenti, hogy az a falat kenyér és korty bor, amit itt az úrvacsorában magunkhoz veszünk, Jézus Krisztusnak a nagypénteken összetört testére és a bűneink miatt kifolyt vérére emlékeztet bennünket. De ez az emlékezés nemcsak egyfajta értelmi visszagondolás arra, hogy mi történt akkor, hanem a hívő ember átéli ennek a reá való mostani hatását. Azt, hogy ma is ezért kapunk bocsánatot Istentől.

Éppen ezért ez az emlékezés egyfajta imádattá, hálaadássá is válik, és megerősíti a hívőben azt a vágyat, hogy belsőleg azonosuljon az élő Krisztussal. Vele eggyé váljék, egyesüljön. Pontosan úgy, ahogy most énekeltük: "Mert érdemedben részesül, Teveled, Uram, egyesül, ha hív tagja e vendégségnek. Mint a bort s kenyeret veszi, akképp részesévé teszi, a hit őtet az idvességnek." (437. dicséret)

Tehát lelkiképpen ugyanúgy eggyé válunk Jézussal, mint ahogy testileg, fizikálisan eggyé válunk azzal a falat kenyérrel és korty borral, amit lenyelünk. Ezért is ünnep alkalom mindig az úrvacsora, mert különös hangsúlyt tesz arra, hogy közelebb kerülhet a hívő Jézushoz, megújulhat, elmélyülhet, megerősödhet a vele való lelki közösségünk, ami aztán a hétköznapokban abban mutatkozik meg, hogy egészen valóságos módon együtt járunk, együtt lakunk, együtt élünk a hit által bennünk élő Krisztussal.

Ez a vele való közösség mindig azt is jelenti, hogy szakítani kell azzal, ami tőle idegen, ami tőle is távol tart. Röviden így mondja ezt a Biblia: a bűnnel. Ezért fogalmaz itt a Szentírás ilyen keményen: "Nem ihattok az Úr poharából is, meg az ördögök poharából is, nem lehettek részesei az Úr asztalának is, meg az ördögök asztalának is." Nincsen is-is. Vágyakozom Jézus Krisztus után, ez kifejezésre jut abban is, hogy úrvacsorázom, de semmi nem változik az életemben, úgy gondolom, mehet minden ugyanúgy tovább, mint addig. Meg sem vizsgálom, hogy neki mi utálatos most az életemben, és az nekem is utálatos lesz. Azt pedig nemcsak megvallom, hanem el is hagyom, úgy ahogy azt a Szentírás mondja. Ez az igazi.

Az erősödik meg a Krisztussal való közösségben, aki ugyanakkor vagdalja a szálakat, amik a különböző bűnökhöz, rossz szokásokhoz, téves beidegződésekhez kötik, és amit Jézus Krisztus elítél az életünkben, azt mi is elítéljük és igyekszünk el is hagyni.

A prófétáknál többször olvashatjuk, hogy Isten amiatt dorgálta az Ő népét, hogy megpróbálták ezt az is-is magatartást. Csak egyre emlékeztetek. Jeremiásnál olvassuk, Isten így mondja: "Eljöttök az én házamba, imádkoztok, bemutatjátok az áldozatot, aztán kimentek onnan, hogy ugyanazokat az utálatosságokat cselekedjétek." És ezután kemény feddés jön így semmi értelme templomba menni. Nem kell Istennek az áldozat. Neki nem az áldozat kell, hanem az áldozatot bemutatónak a szíve, az egész élete. Ő az egész embernek akar új életet adni. Nem azt tartja számon, hogy teljesített-e bizonyos vallásos kötelezettségeket. Nincsenek vallásos kötelességek. Szeretetkapcsolat van az élő Isten és a benne hívő között. És ha igazán szeretjük Őt, akkor utáljuk azt, amit Ő utál. Ő utálja a képmutatást, minden tisztátalanságot, és fel van ott sorolva, hogy mi mindent.

Az úrvacsorázik helyesen mindig, aki vágyik arra, hogy megerősödjék ez által is a Krisztussal való közössége, és ugyanakkor kész bármivel szakítani, amit Isten az életében elítél.

A harmadik haszna, áldása az úrvacsorának az, hogy nemcsak az élő Krisztussal való lelki közösségben újulhatunk meg, hanem újra és újra átélhetjük az egymással való testvéri közösséget is. Ezt meg így olvastuk itt a következő versben: "Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk."

Itt mindnyájan ugyanabból a kenyérből kapunk egy falatot, és ez kifejezésre juttatja azt, hogy valahol mélyen hasonló, sőt azonos a lelki helyzetünk, mert mindannyian kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk, és Jézus érdeméért mindannyian teljes bocsánatot és feloldozást kaptunk. Itt is megszólal azonban az ige, hogy ennek folytatása van. Mivel Isten feltétel nélkül kész megbocsátani a bűnbánó bűnösnek, ebből annak kell következnie, hogy mi is feltétel nélküli szeretettel vagyunk készek elfogadni és szeretni egymást. Ez az Istentől kapott meg nem érdemelt szeretet átárad a hívőn, és ez a szeretet határozza meg a másokhoz való viszonyát.

Korinthusban pontosan ez volt a gyülekezet egyik bűne, hogy ez hiányzott a gyakorlatukból. Ezért, mielőtt a szereztetési igére tér az apostol, keményen feddi őket, amikor így ír nekik: "Amikor összejöttök egy helyre, nem lehet úrvacsorával élni, mert az evésnél mindenki a saját vacsoráját veszi elő, és az egyik éhezik, a másik pedig megrészegedik. Hát nincsen házatok, hogy ott egyetek és igyatok? Vagy megvetitek az Isten gyülekezetét, és megszégyenítitek azokat, akiknek nincsen? Mit gondjak erre? Dicsérjelek ezért titeket? Nem dicsérlek." (11,20-22)

Az volt tudniillik a szokás, hogy ha lehetett, minden este összejöttek Isten igéjét hallgatni, és Istent dicsőíteni. Mivel azonban sokféle emberből állt az a gyülekezet is, és különösen Korinthusban sok rabszolga volt, aki keresztyénné lett, nem tudtak egy meghatározott időpontra megérkezni, hanem amikor elengedték őket. Viszonylag hosszú ideig tartott, amíg összejött a gyülekezet. Ezért ott közben, hogy hasznosan töltsék az időt, megvacsoráztak. Ez egyfajta szeretetvendégség lett volna, hogy ki-ki hoz valamit otthonról, azt elosztják és egyenlően részesednek belőle. Amikor mindenki megjött, elhangzik az igehirdetés, utána úrvacsoráznak. Ehelyett mi történt?

Azok, akik akkor indultak, amikor akartak, mert nem rabszolgák voltak, megérkeztek idejében, elunták magukat, kipakolták az elemózsiát és belaktak. Sőt még ilyen is volt, hogy megrészegedtek. S akkor befutottak, akik késő estig dolgoztak, a rabszolgák, ők semmit sem hoztak magukkal, mert nekik nem csomagolt vacsorát senki, és azt mondták azok, akik ott voltak és jóllaktak: na, most akkor úrvacsorázzunk. Erre írja Pál: milyen dolog ez? Hol van itt a szeretet? Nem az lenne a Krisztus szerint való, hogy megvárjátok egymást, aztán elosztjátok egyenlőképpen, vagy ha nem egyenlőképpen, akkor az, aki késő estig dolgozott és semmije nincs, többet kap, és utána úrvacsoráztok, ebben a szeretetlégkörben? Így azonban jobb, ha nem úrvacsoráztok, mert az nem igazi közösség.

Amikor ilyen dolgokról van szó, mindig keményen fogalmaz Isten igéje, mert Isten nem tűri, hogy miután az Ő szeretetében megfürdünk, megtisztulunk, az reánk árad, az elakadjon bennünk. Ő azért árasztja olyan bőséggel, hogy ugyanilyen bőséggel áradjon tovább. Az a szeretet és bocsánat, amit tőle kaptunk, átformáljon minket. Mindnyájan úgy születünk, hogy ez az enyém és nekem minél több legyen, a többi nem érdekel. Ebből kell újjászületni és a krisztusi természetnek kibontakozni. A krisztusi természet meg az, hogy én inkább nem eszem, csak a másiknak örömöt szerezzek és segítsek. Miért? Mert szeretem. Miért szeretem? Mert engem is szeret az Isten és én így akarok viszonyulni másokhoz, ahogy Ő elfogadott engem.

Ez az igazi szeretetközösség, ez az a lelkület, amire Jézus meg akar tisztítani, meg akar váltani. És ennyire gyakorlati következményei vannak annak, ha valaki csakugyan megerősödött a Jézus Krisztussal való lelki közösségben, abból ilyen életváltozás, gondolkozásváltozás következik, mert a szeretet gazdagon árad.

Az, amire éppen az úrvacsora után adott példát Jézus, amikor megmosta a tanítványok lábát. Amikor azt mondta nekik: "Példát adtam nektek, hogy ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást." (Jn 13,34)

Jó lenne, ha ebben is megújulnánk minden úrvacsora alkalmával. Úgy nézek a másikra, ha nem ismerem is, hogy teljesen azonosak vagyunk abban, hogy kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk. Ha a kegyelmet hittel elfogadtuk, bocsánatot nyert bűnösök vagyunk. Mindkettőnkre reánk árad Isten meg nem érdemelt szeretete. Hát akkor áradjon az tovább rajtunk egymásra is, meg a kívül valókra, meg a nehéz emberekre, netalán még az ellenségeinkre is! Az úrvacsora erre is ad erőt az embernek.

És végül, mit jelent az a szó, amire újra és újra rákérdeznek a testvérek, hogy aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét és issza az Úr poharát? Így olvastuk ezt: "Azért, aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. Mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli meg az Úrnak testét, ítéletet eszik és iszik önmagának."

Ebből egészen világos, hogy nem az veszi méltatlanul, aki bűnös. Nem erről volt itt szó. Ellenkezőleg: az úrasztalához éppen azoknak kell jönniük, akik tudják, hogy bűnösök, és tudják, mire kérnek bocsánatot, mitől akarnak szabadulni. A korinthusiak bűne az volt, hogy úgy vettek részt ebben a különleges étkezésben, az úrvacsorában, mintha ez semmiben nem különböznék egyéb, közönséges étkezésektől. Tehát nem a lényegének megfelelő módon, nem méltóképpen vették azt, hanem méltatlanul. Mintha az úrvacsora is olyan étkezés lett volna, mint a többi. Ezért nem készültek rá, nem az Isten szeretetén csodálkozó áhítattal vettek részt azon, és egyáltalán semmi következménye nem volt az úrvacsorázásuknak, mert nem változott meg az életük. Ezért méltatlanul, hiába vették. Nem volt semmi jelentősége, semmi haszna a számukra. Gépiesen, megszokásból, így szoktuk minden este, most már jól laktunk, úrvacsorázunk és hazamegyünk.

Azt mondja az apostol: ez a méltatlan. Mert azt nem felejthetjük el soha, hogy itt a Király ad nekünk fogadást. Minden úrvacsora alkalmával a világmindenség teljhatalmú királya enged egészen közel magához és akarja táplálni a lelkünket, erősíteni a hitünket olyan módon, ahogy csak Ő tudja. Nagy kiváltság, hogy valaki úrvacsorázhat. Nagy lelki erőket kaphat ebben a Jézussal való közösségben. Újra és újra átélhetjük az Ő halálának a jelentőségét. Ezért kell azt hirdetni.

A kenyér, amit itt eszünk, ugyanolyan közönséges kenyér, mint amit máskor eszünk, de a cél, amiért fogyasztjuk, az nem közönséges, az szent cél, az lelki cél. Azért is csak egy falat, egyébként az étkezés célja, hogy jóllakjunk. Itt nem az a cél. Itt az a cél, hogy ez is emlékeztessen minket arra, hogy így törték össze miattam a bűn nélküli Jézus Krisztust, ahogy ebből a kenyérből törtek egy darabot a kezembe. Ilyen valóságosan eggyé lehetek vele a hit által, ahogy ez a falat eggyé válik velem, ahogy lenyeltem és ott van a gyomromban. Valami nagy lelki valóságot egészen egyszerű módon szemléltetni, és ezáltal a hitünket erősíteni - ez az úrvacsora célja.

Aki nem így és nem ezért úrvacsorázik, az méltatlanul eszi és issza. Gépiesen, megszokásból, azért, mert a többi is, de nincs mögött ez. Ezért szükséges az, hogy vizsgáljuk meg magunkat, mielőtt úrvacsorázunk. "Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból."

Önvizsgálattal készülni, hittel elfogadni és komolyan venni azt, amit ez jelent, amire utal, és utána nagy hálával továbbmenni megváltozott élettel. Itt hagyni valami bűnterhet, rossz szokást, és telítődni Krisztussal, az Ő Lelkével és örömével.

Az úrvacsora középpontjában tehát mindig Jézus Krisztus személye van. Mégpedig az Ő halálát hirdetjük ilyenkor. Ő jelen van az úrvacsorában. Nem a kenyérben és borban, hanem az Ő igéjében - ahogy Ő mondta. Ahol az Ő igéje hangzik, ott van Ő jelen.

Megerősödhet a hívő a vele való közösségben, de ennek együtt kell járnia azzal, hogy szakít a bűnökkel. Megerősödhetünk az egymással való testvéri közösségben, de ennek együtt kell járnia azzal, hogy megújulunk az egymás iránti szeretetben. Ahogy Jézus szeretett minket, úgy akarjuk mi is szeretni egymást.

Akkor nem fogunk méltatlanul úrvacsorázni, hogy ha tudjuk ez mire való. Ha megvizsgáltuk magunkat, ha hittel túllátunk az egyszerű jegyeken arra a nagyszerű eseményre, ami a Golgotán történt, és ha tudjuk, hogy ez személy szerint reánk is érvényes és megváltozik az életünk.

Még mintegy függelékként néhány egészen gyakorlati dolgot hadd említsek, mert erre is többször rákérdeznek a testvérek. Először mindig a kenyeret vesszük, utána a bort. Miért? Mert így van leírva a Bibliában és Jézus is ebben a sorrendben adta a tanítványoknak.

Nem feltétlenül ilyennek kell lennie a kenyér anyagának. Vannak felekezetek, ahol kovász nélküli kenyeret, vagyis ostyát vesznek. De tudok olyan hívőkről, akik a szöges drót mögött kukoricapuliszkával úrvacsoráztak, meg borókafenyőből kotyvasztottak valami levet, és hiszem, hogy az az úrvacsora is ugyanolyan érvényes volt, mint amikor mi fehér kenyérrel és finom borral emlékezünk az Úr halálára. Mert nem a jegyek anyaga teszi érvényessé az úrvacsorát, hanem az a Jézus teszi érvényessé, aki meghalt helyettünk a kereszten, és az a hit, amivel komolyan vesszük, hogy helyettünk is meghalt a kereszten.

Praktikus dolog, ha három ujjal vesszük a kenyeret, mert néha megszorítjuk két ujjal, aztán kettétörik és az úrvacsora áhítatát és szentségét ilyen apróságok is megzavarhatják. Ha mégis megtörténik, ne zavarjon senkit. Általában egy kortyot szoktuk a kehelyből inni, mert ez csak emlékeztet arra, ami történt, de ha történetesen valaki a kis kelyhet kiissza, az sem baj. Ezt a kelyhet ne úgy "dobjuk be", mint a stampedlit szokták némelyek, hanem eközben is az Úr halálára gondoljunk. Akkor lesz méltóképpeni az úrvacsorázásunk, ha ezt is ilyen szent gondolatokkal és hálával vesszük magunkhoz. Ezért jó az, ha előtte is, közben is, utána is imádkozunk.

Nehéz megérteni azt, hogy amikor Isten ad itt nekünk egy félórát arra, hogy csendben megálljunk előtte, akkor mindenféle nézelődéssel töltjük az időt ahelyett, hogy végre a templom csendjében kiöntenénk a szívünket neki. Úgy sem lehet eltéveszteni semmit, mert ha csukott szemmel imádkozik is valaki, meghallja, hogy az ő sora következik és felálltak az emberek. Nem kell izgulni semmi miatt.

Bár árasztaná ki Isten reánk a könyörgésnek a lelkét és tudnánk Őt dicsőíteni itt! Tudnánk neki konkrétan bűnt vallani. Tudnánk hálát adni a bocsánatért és kérdezni Őt, hogy mi az, amitől éppen most akarja megtisztítani az életünket.

Még egy utolsó kérdés. Milyen gyakran kell úrvacsorázni? Nem kell egyáltalán, de aki tudja, hogy mit jelent az úrvacsora, az olyan gyakran úrvacsorázik, amilyen gyakran csak lehet. Mert ha ez azt célozza, hogy megerősítse a hitünket, megújítsa a Krisztussal és egymással való közösségünket, kézzelfoghatóbbá tegye számunkra, hogy mivel akarunk szakítani, és miben akarunk változni, akkor erre minél gyakrabban rászorulunk mindnyájan. Ha meg ez ajándék, akkor minél gyakrabban tartsuk a kezünket, hogy Isten megajándékozzon vele bennünket.

Imádkozzunk!

Imádunk téged, megváltó Urunk Jézus Krisztus, aki szerettél bennünket is, és önmagadat adtad érettünk. Köszönjük, hogy a te halálod a mi életünk, bűnbocsánatunk, örök üdvösségünk szerzője lett. Könyörülj rajtunk, hogy tudjuk ezt hinni és egyre jobban, egyre bátrabban hinni. Változtassa meg ez a veled való közösségünk az életünket. Tölts meg minket azzal a szeretettel, amivel te szerettél és szeretsz bennünket.

Ajándékozz meg mindnyájunkat sok-sok olyan úrvacsorai közösséggel, ahol nem méltatlanul esszük a kenyeret és isszuk az Úrnak poharát, hanem ezzel a hittel, hálával és örömmel.

Könyörgünk, hogy így tudjanak úrvacsorázni most azok is, akik életükben először tehetik ezt. Így ébressz vágyat a szívükben, hogy minél gyakrabban vendégei legyenek a te asztalodnak.

Kérünk, beszélj velünk tovább is a most elhangzott igén keresztül. Kérünk, hogy a te halálodról szóló evangélium erősítse a hitünket.

Ámen.

Cseri Kálmán Igehirdetései: JÉZUS HALÁLÁNAK JELENTŐSÉGE

Alapige:Mt 27,45-54

"Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség lett az egész földön. Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: "Éli, éli, lamá sabaktáni!" azaz: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" Néhányan az ott állók közül, akik hallották ezt, így szóltak: "Illést hívja." Egy közülük azonnal elfutott, hozott egy szivacsot, megtöltötte ecettel, nádszálra tűzte, és inni adott neki. A többiek pedig ezt mondták: "Hadd lássuk, eljön-e Illés, hogy megmentse." Jézus pedig ismét hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét.
És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadoztak. A sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. Ezek kijöttek a sírokból, és Jézus feltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek.
Amikor pedig a százados, és akik vele őrizték Jézust, látták a földrengést és a történteket, nagyon megrémültek, és így szóltak: "Bizony, Isten Fia volt ez!"

Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, megrendülve gondolunk arra, hogy oda álltál, ahol nekünk kellett volna megérdemelt büntetésünket elszenvedni. Kérünk, ne legyen ez ma este üres, vallásos közhely a számunkra. A te Szentlelked győzzön meg minket ennek az igazságáról, s ennek a következményeiről is.

Kérünk, segíts most elcsendesedni. Bennünk zakatol még az egész nap, ami mögöttünk van. Szeretnénk most csak rád figyelni.

Köszönjük, hogy nem maradtál a kereszten, és nem felejthettek ott arimátiai József sírjában. Áldunk azért, mert feltámadásoddal legyőzted a halált, élsz és uralkodsz örökkön-örökké.

Áldunk azért is, mert elszenvedted a mi bűneink büntetését. Engedd, hogy a szívünk mélyéig átéljük és végig tudjuk gondolni, mit jelent ez: "Jaj, bűneimmel vertelek keresztre. Amit te szenvedsz, Jézus, én okoztam, fejedre hoztam."

Köszönjük, hogy ennek folytatása is van, köszönjük, hogy te, aki meghaltál a mi bűneinkért, feltámadtál a mi megigazulásunkért. Köszönjük, hogy az igazságos Isten éretted nem nekünk tulajdonítja bűneinket, hanem neked, és minden benned hívőnek neki tulajdonítja a te igazságodat.

Engedd, hogy világosan értsük ennek a "nagy cserének" a jelentőségét, és tudjunk ennek az örömével élni.

Kérünk, Urunk, vedd el most a fáradtságunkat, szétszórtságunkat, és te szólj hozzánk és győzz meg minket a te kereszthalálod jelentőségéről.

Ámen.

Nagypéntek hajnalban ért véget, az a vallási per, amit Jézus ellen indítottak. A Nagytanács Jeruzsálemben mint statáriális bíróság, halálra ítélte Őt, mivel Isten Fiának vallotta magát. Reggel átkísérték a római helytartóhoz, ott meg azzal vádolták, hogy a zsidók királyának mondja magát. Pilátus látta, hogy Jézus ártatlan, és meg akarta menteni, végül azonban mégis megerősítette az éjszaka hozott halálos ítéletet, és így még aznap, pénteken délelőtt Jézust keresztre feszítették, s vele együtt két gonosztevőt is.

Ma nem a nagypénteki történet valamelyik részletét szeretném kiemelni, hanem az egészet szemünk előtt tartva azt vizsgáljuk meg, mi volt a jelentősége Jézus Krisztus kereszthalálának, és hogy mérhetetlen szenvedése, teljes magárahagyatottsága, iszonyú lelki és fizikai fájdalmai között is, hogyan viselkedett Ő.

Erre a két kérdésre a rövid válasz így hangzik: Jézus kereszthalálának kozmikus jelentősége volt. Az egész világra kiható jelentősége.

A másik kérdésünkkel kapcsolatban érdemes megfigyelni, hogy Jézus ebben a helyzetében is valami különös figyelmességgel, szeretettel vett észre mindenkit, aki körülötte volt, és akin csak lehetett, segített.

Mit jelent, hogy Jézus halálának kozmikus jelentősége volt?

Az Újszövetség több helyen ír erről. Különösen Pál apostol hangsúlyozza. Egy idézetet hadd olvassak. Ez írja az apostol: "Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy Jézusban lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által. Titeket is, akik egykor Istentől elidegenedtek és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most viszont megbékéltetett emberi testben, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé." (Kol 1,19-22).

Miért kell megbékéltetni az embert Istennel?

Azért, mert háború van. Az ember fellázadt Isten ellen, szembefordult Teremtőjével, ellensége lett Istennek, és ezt a lázadást Isten igazsága miatt az Ő igazságos ítélete kell, hogy kövesse. Ebbe viszont mindnyájan belepusztulnánk. Ezt az ítéletet vállalta magára Jézus. Ő nem lázadt az Atya ellen soha, de oda állt, ahol a mi ítéletünket végrehajtotta Isten, és Isten - ahogy az Ézsaiás 53. részében olvassuk - Őt büntette meg minden vétkünk miatt. Őt sújtotta az Ő ítélete. Ez a valódi oka Jézus kereszthalálának. A célja pedig, hogy megmentsen minket attól a szörnyű ítélettől, amit provokáltunk Istennel szembeni kihívó magatartásunkkal.

Aki ezt a tényt hiszi, annak azt ígéri Isten az Ő igéjében, hogy igazzá nyilvánítja. Mert Ő az ítéletet nem hajtja végre kétszer. És mivel a mi halálos ítéletünket szenvedte el Jézus a kereszten, beleértve a pokoljárást, a kárhozatot, ezért ezt az ítéletet azon, aki Őbenne hisz, már nem hajtja végre. Aki mindezt nem hiszi, annak magának kell elszenvednie megérdemelt ítéletét. Ez a Biblia summás tanítása, és ez a mi hitünknek a biztos fundamentuma.

Jézus tehát az egész emberiség bűnének a büntetését szenvedte el, ezért nincs fogalmunk sem arról, hogy mit jelentett az Ő golgotai kínhalála és az előtte való szenvedés, és amikor valaki azt mondja: az Úr Jézus sem szenvedett annyit, mint én, akkor nem tudja, milyen súlyos istenkáromlást és mekkora valótlanságot mond.

Nem tudjuk elgondolni, mit jelent az: az egész embervilág minden bűnének Isten igazsága szerint megérdemelt büntetését elszenvedni. Ez történt a kereszten. És a maga "adagját", bűnbocsánat adagját az kapja meg, aki ezt hittel komolyan veszi, és éppen ezért jelentkezik a neki szükséges bocsánatért. Aki úgy véli, hogy nincsenek bűnei, vagy nem szorul rá erre, vagy ez az egész mesebeszéd, annak viszont magának kell elszenvednie azt, amire rászolgált.

Mivel Jézus az egész emberiség bűnének a büntetését szenvedte el nagypénteken a kereszten, mivel Isten igazságának tett eleget, mivel megengesztelte Isten méltó haragját, megbékéltette Istent velünk és minket Ővele. Pál apostol boldogan írja több levelében: emberek, vegyétek már komolyan, hogy vége a háborúnak. Nem haragszik Isten. Megbékéltette Krisztus az Ő vére által - ahogy itt olvastuk. Az Ő testével, halálával, engesztelő áldozatával megbékéltette, új világhelyzet állt elő.

A legfrappánsabban a második Korinthusi levél 5. részében írja ezt Pál apostol: "Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel! Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne." (2Kor 5,17-21).

Mivel Jézus kereszthalálával minden benne hívő előtt megnyitotta az Istenhez visszavezető utat, és mivel az Ő halálának az ereje az egész történelemre kihat, és az teljes értékű, végérvényes elégtétel volt, sőt éppen a Kolosséi levélben olvassuk, hogy Jézus kereszthalála totális győzelmet jelentett a démonvilág felett is, ezért mondjuk, hogy az Ő kereszthalálának kozmikus jelentősége van. Ezt mintegy szemléltette Isten azokkal a különös jelenségekkel, amelyek nagypénteken Jézus haldoklásával és halálával egy időben történtek.

Ezeket olvastuk itt a Máté evangéliumában. Olvastuk, hogy déli tizenkettőtől délután háromig teljes napfogyatkozás következett be. Utána földrengés támadt ott, ahol ritkán szokott lenni. A földrengés miatt a Jeruzsálemet körülvevő dombok megrepedeztek, és mivel ezekbe a puha kőből való domboldalakba vájtak sírkamrákat, megnyíltak a sírok. Néhány megnyílt sírból csodák csodájára néhányan feltámadtak. De ami a leginkább megdöbbentette a vallásos embereket, hogy a templomban a szentek szentjét lezáró hatalmas vastag függöny tetejétől az aljáig meghasadt.

Mindezek a jelenségek fontos üzenetet hordoztak. Ez a részleges feltámadás arra utalt, hogy Jézus már a halálával legyőzte a halált és megnyitotta a halottak birodalmát. Olyan szép, ahogy a Jelenések könyvének az elején Ő mondja: "nálam vannak a halál és a pokol kulcsai."

Ennek a függönynek a meghasadása pedig arra utalt, hogy megnyílt az út a bűnös ember előtt a szent Istenhez. Ahova addig benézni sem volt szabad, ahova csak évente egyszer a főpap mehetett be, kezében az engesztelő vérrel, esedezve Isten bocsánatáért, oda most már mindenki mehet közvetlenül, Jézusra való tekintettel. És Őreá való tekintettel az igazságos Isten irgalommal várja azokat, akik hiszik, hogy Jézus áldozata, érvényes rájuk nézve is.

Nem véletlenül történtek tehát ezek az események. Azt hirdették: nem kell többé állatáldozatokkal próbálkozni, hogy megengeszteljük Istent, mert Jézus egyszeri és tökéletes áldozata egyszer és mindenkorra engesztelést szerzett. Isten jeladásai voltak ezek a különös jelek arról, hogy Jézus kereszthalála az egész mindenségre kihat.

Ugyanakkor neki fontos az egyes ember, és az Ő halálának a kozmikus jelentőségét kinek-kinek személyesen lehet és kell a hitével elfogadni, magáévá tenni.

És hogy milyen fontos volt Jézusnak mindig a kis ember, még szenvedése közepette is, ennek az evangéliuma nagy bátorságot és sok reménységet adhat nekünk is. Csak néhány részletére hadd utaljak a szenvedéstörténetnek.

Amikor a Gecsemáné kertben letartóztatták Jézust, Péter a reá jellemző módon a kardjához kapott és csak úgy találomra odacsapott a Jézus elfogására érkezett tömegbe. Valaki felordított, és utólag derült ki, hogy egy Málkus nevű szolgának levágta a fülét. Jézus azonnal rendre utasítja Pétert, és még itt is van ereje arra, hogy tanítsa a tanulatlan tanítványt és azt mondja: tedd el a kardodat! (Jn 18,10). Nem kell itt handabandázni. Nem tudod, hogy ki akarom inni azt a poharat, amit az Atya adott nekem?

Vagyis Jézus azt mondja: itt sokkal több történik, mint ami látszik. Mit akarsz te egyébként is egyedül egy katonai csapattal szemben? Itt nem az a helyzet, hogy ezek miatt nekem most szenvednem kell. Itt egy örök isteni terv valósul meg feltartóztathatatlanul, lépésről-lépésre. Ezt sem te, sem más nem tudja megakadályozni, de nem is kell, mert az Atya adja nekem a szenvedések poharát, és én engedelmesen az utolsó cseppig kiiszom azt. Az Atyát láttatja Jézus ezzel az engedetlen tanítvánnyal. Közben meggyógyítja a sebesültet, akit baleset ért. Fontos neki ez a szolga is.

Nem sokkal ezután Kajafás kihallgatási termében vallatják Jézust, és ott már felpofozzák, leköpik. Közben Péter kinn az udvaron esküvel letagadja, hogy ismeri Jézust. Amikor a Mestert átvezetik az udvaron, tekintetével megkeresi ezt a gyalázatos tanítványt, és azt olvassuk: rátekintett az Úr Péterre. Péter utána keserves sírásra fakadt.

Nem tudjuk, mi volt abban a tekintetben, és nem kell az ilyesmit találgatni. De az bizonyos, hogy Jézus szívében nem az volt, hogy ezek után rád nézni sem tudok, vagy pillantásra sem méltatlak. Ellenkezőleg: ebben a nyomorult, elesett állapotában is megkeresi ezt az engedetlen tanítványt, aki utána tud sírni a bűnén. És aki tud sírni a bűnén bűnbánattal, az elindult a bocsánat felé vezető úton. (Lk 22,61).

Jézus már a kereszten van, és haldoklik. Egyszer csak halkan megszólal, és azt mondja az egyetlen tanítványnak, aki egészen a keresztig hű maradt, és ott állt János a kereszt alatt: "Fiú, ez a te anyád!" és azt mondja Máriának: "Asszony, ez a te fiad!" Ezek jogi szakkifejezések voltak, amiket a végrendeletekben szoktak használni. Ez azt jelentette, hogy mivel az özvegy anyáról a legidősebb fiúnak kellett gondoskodnia, a legidősebb fiút pedig most kivégezték, ezért utolsó erejével is rendelkezik, hogy legyen gondviselője az édesanyjának. (Jn 19,26). Miközben az egész emberiség bűnterhe reá nehezedik, neki fontos egy síró özvegy, aki az anyja.

Még egyet hadd említsek.

Szintén a kereszten, talán csak percei voltak hátra Jézusnak, amikor alig hallhatóan megszólal a vele együtt megfeszített egyik gonosztevő: "Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba." Ez az ember komolyan vette, amit Jézusról hallott, hogy Ő az, akinek mondja magát. Éppen ezért neki nem fejeződik be az élete ezzel a szörnyű kínhalállal, és segítséget kér tőle. És mi Jézus válasza? "Bizony, mondom néked, ma velem leszel a Paradicsomban." (Lk 23,42-43). Még az utolsó pillanatokban, utolsó erejével is kegyelmet oszt, és az üdvösségbe utal be valakit, akit csak Ő utalhatott be isteni teljhatalommal.

Jézus halálának tehát az egész világmindenségre, az egész embervilágra kiható áldott hatása van, de külön-külön személyesen élhetünk ennek az áldásaival. Ugyanakkor bizonyosak lehetünk abban, hogy akármilyen állapotban vagyunk, Ő szemmel tart, számon tart, és számíthatunk a segítségére.

Mi következik mindebből? Néhány egyszerű gyakorlati örömhírre szeretnék utalni.

Ha Jézus kereszthalála minden benne hívő előtt kinyitotta az Istenhez vezető utat, akkor számunkra létkérdés, hogy tudjuk: ezen az úton vagyunk-e most. Mert Jézus azt mondta, hogy ez az egyetlen út, ami az életre vezet. Az összes többi a pusztulásba visz. A kárpit meghasadt, a szentek szentje nyitva van, lépj be!

Minden nagypénteken el kellene olvasnunk a Zsidókhoz írt levél 10. fejezetét. Ott Jézus Krisztus kereszthalálának a következményeit sorolja fel a Szentírás. Három mondatot hadd idézzek belőle: "Isten akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra." (10. v.). "Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket." (14. v.). "Mivel pedig, testvéreim, teljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelhez Jézus Krisztus vére által, azon az új és élő úton, amelyet Ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az Ő teste által; és mivel nagy papunk van az Isten háza felett, Jézus; járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől. (19-22. v.)

Együtt szerepel ezekben a mondatokban Jézus halálának az egész világra kiható jelentősége és áldása, és a hívő egyénre kiárasztott áldás.

A másik, amin érdemes elgondolkoznunk: Ha ilyen fontosak voltak Jézusnak szenvedései közepette is kis emberek, és mindenkinek a baján segített, akit látott, s aki hozzá fordult, akkor ne kételkedjünk abban, hogy Ő ismer minket is, számon tart, szemmel tart, és bizalommal fordulhatunk hozzá akármilyen segítségért.

Ha egy balesetet szenvedett szolga, egy gyalázatos tagadó tanítvány, egy síró özvegy ilyen fontos volt neki, és egy egész életét elrontott gonosztevőt még az utolsó pillanatokban üdvösséggel ajándékozott meg, mert az kérte tőle, akkor merjünk mi is sokkal nagyobb bizalommal és bátorsággal kérni.

Jellemző-e ránk ez a jézusi lelkület, ami nem önmagával foglalkozik, hanem még szenvedései közepette is másokkal?

Jellemző-e ránk, hogy nyitva van a szemünk és a szívünk mások nyomorúságát észlelni, és mozdul a kezünk, és tesszük, amit tehetünk: adunk? Tudjuk-e, hogy ilyenkor mindig csak továbbadunk valamit abból, amit mi is úgy kaptunk Istentől?

A nagypénteki evangélium az, hogy az Istenhez vezető út újra nyitva van. Induljunk el, vagy lépegessünk sokkal bátrabban ezen. A nagypénteki evangélium az, hogy Jézusnak minden kis nyomorult, magunkfajta ember fontos. Sokkal nagyobb bizalommal bízzuk rá magunkat!

Ezek után az következik: készek vagyunk-e, vágyakozunk-e, szeretnénk-e ilyen lelkülettel élni egy lelketlen világban, Jézus szeretetével. Egy mohó, kapzsi világban berendezkedni arra, hogy bármit szívesen továbbadok abból, amit én is úgy kaptam.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, bocsásd meg, hogy oly sokszor mi is csak magunkra nézünk, áldozatnak tekintjük magunkat, tele van a szívünk panasszal, elégedetlenséggel, zúgolódással.

Köszönjük, hogy felnézhetünk most lélekben a te keresztedre, és elszégyellhetjük magunkat. Köszönjük, hogy neked mindig fontosabbak voltunk mi bűnösök, mint önmagad.
Valljuk, Urunk, azt, amit te mondtál nekünk: nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért. Köszönjük, hogy az életedet adtad értünk akkor, amikor még ellenségeid voltunk.

De köszönjük, hogy megbékéltetted az igazságos Istent velünk, s köszönjük, hogy mi is megbékélhetünk Istennel. Bátoríts minket erre. Segíts minket sokkal nagyobb bizalommal fordulni hozzád. Köszönjük, hogy rád hivatkozhatunk, és tereád való tekintettel fogad minket gyermekeivé az Atya.

Könyörülj rajtunk, hogy Isten gyermekeiként töltsük el a testben hátralevő időnket. Abban a nagy szabadságban, hogy mindazt, amire szükségünk van, tőled megkapjuk, és szívesen adunk tovább másoknak.

Könyörülj rajtunk, hogy az áldozatnak, a hálaáldozatnak a jó illata hadd legyen jellemző az életünkre.

Ámen

Alfred Christlieb: Bizonyságaid örökkévaló örökségem-Megengedtem neked,

,,Megengedtem neked, hogy szemeddel lásd a földet, de oda nem mégy át.,, (5Móz 34,4.)

Mózes utolsó pillantása - visszapillantás hűtlenségére! Micsoda búcsúja ez ennek a gazdagon megáldott életnek! Szemei végigpásztázzák a dicső ország hegyeit és völgyeit, de Isten egészen más irányba tereli tekintetét.

Kánaánra nézve ezt mondja: Ez az a föld! Szemeddel meglátod, de nem mégy be oda!

Ezekkel a szavakkal Isten azt az ítéletét erősíti meg, amit a versengések vizénél mondott Mózesnek (4Móz 20,2-13). Utolsó órájában még egyszer finoman emlékezteti egykori félrelépésére.

Így Mózes utolsó pillantása fájdalmas pillantás volt a saját hűtlenségére.

Még egy utolsó alkalommal vissza kellett gondolni arra az órára, amikor az emberi engedetlenség, harag, kételkedés őt is elfordította az Isten Igéjének való teljes engedelmességtől.

Istennek így kellett feddőleg hozzászólni: "Mivelhogy nem hittetek nekem, hogy megdicsőítettetek volna engem Izrael fiainak szemei előtt, azért nem viszitek be ezt a népet arra a földre, amelyet adtam nektek".

Jóllehet ez a visszapillantás megalázó volt Mózesnek, de nem tudta őt bizonytalanná tenni Isten kegyelmében. Nem zavarta ez sem meg boldog hazatérését.

Gyakran megtörténik, hogy Isten kedves gyermekeinek végső gyengeségükben még egyszer emlékezniük kell elkövetett tévedéseikre. Ez jóllehet megaláz bennünket, de ne csüggesszen el.

Ha Isten hűséges szolgájának a hazatérés órájában még egyszer botlására kellett emlékeznie, mi se zúgolódjunk, ha velünk is ez történik.

Isten ingyen kegyelme akkor is miénk, erre nézve így szólhatunk: "Ha jő a végső óra, Fordítsd a kínt is jóra, És adj szelíd halált, Ha innen elvezetsz Te, Ó hadd jussunk egedbe, Úr Istenünk és jó Atyánk"!

Varga László: Isten asztaláról

 "Ettől fogva kezdte el Jézus Krisztus mondani tanítványainak, hogy ... meg kell öletnie... Péter ekkor magához vonta őt, és feddeni kezdte: Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled! Ő... így szólt Péterhez: Távozz tőlem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint." ( Máté 16,21-23.)

Azt hiszem, egy sincs közülünk, aki nem úgy beszélt volna, mint Péter. Nagyon szerette Jézust. Hatalmas dolgokat remélt tőle. Látta, milyen szükség van rá abban a társadalomban. És féltette, személyes szeretetből is. Hogyne tiltakozott volna még a gondolata ellen is annak, ami bekövetkezett! Miért vállalja valaki önként a legcsúfosabb halált? Ez őrültség! "Isten mentsen!" Jézus nem is bűnként dorgálja ezt a magatartást. Emberinek nevezi. De az emberi magatartás nem elég annak, aki őt követi. Talán éppen ez az újjászületés, amit követel és ígér. Mássá lenni, nem természetinek, ösztönszerűnek, önközpontúnak. Ez mind a magam céljára és szempontjaira van tekintettel. Az Istentől várt magatartás az eszközszerűség: ha arra van szükség, feláldozom magam, mert én csak szolgálni akarok. Életem saját célját Isten valósítja meg, én az Isten céljait szolgálom. Ez hát a sátáni: az öncélúság. Jézusban nyoma sincs az öncélúságnak. Azért tanít minket is arra: kövessetek engem, aki elveszti az életét az én követésemben, az fogja megkapni azt Isten kezéből.

Uram, Te tudatosan kész voltál feláldozni magad, hogy megtaníts az igazi Isten szerint való életre és megválts az önzés, a bűn, a bűnhődés, a kárhozat ördögi köréből. Én félek az önfeláldozástól. Pedig naponta áldozom fel magam a kenyérért, a családomért, a tekintélyemért. Vajon ezt mind csak magamért teszem? Mutasd meg, Uram, jóhiszeműen végzett munkám mikor válik sátánivá, ne tévedjek úgy, mint Péter. Értsem meg, mit kívánsz tőlem valójában, hogy tudatosuljon bennem a szolgálat értelme és értéke annyira, hogy még gyermekeimet is képes legyek arra nevelni. Ámen.