„Madárnak fészek, póknak háló, embernek barátság” – írta William Blake.
A barátság valóban biztonságot, érzelmi közelséget, támaszt, otthont ad nekünk, hiszen mindannyian kapcsolódásra teremtettünk. Akár sok barátunk van, akár csak egy, van Valaki, aki egészen biztosan számít a mi barátságunkra is. Maga Jézus Krisztus az, aki a velünk való közösséget keresi.
„Ti az én barátaim vagytok” (Jn 15,14) – mondja Jézus, s ezzel egy életre – sőt: örök életre – szóló ajándékot kínál nekünk. Olyan komolyan vette ezt a barátságot, hogy az életével fizetett érte.
Példát adott arról, amit tanított: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13) Valóban nincs ehhez fogható szeretet!
Nem létezik ennél önzetlenebb, erősebb, mélyebb, odaadóbb barátság! Ráadásul nem mi kerestük a vele való kapcsolatot: ő volt az, aki kezdeményezett, és ő volt az, aki áldozatot hozott érte.
Máig felfoghatatlan, hogy miért szeret ennyire, milyen értéket lát bennem, ami miatt a barátja lehetek.
„Barátom lett az Úr, barátnak hív” – énekeljük az egyik dicsőítő dalban is.
Ennek köszönhetően nemcsak úgy kapcsolódhatok Istenhez, mint Úrhoz vagy királyhoz, hanem úgy is, mint egy apához vagy egy legjobb baráthoz. Az az igaz barát egyik ismérve, hogy mindenben mellettünk áll, ám földi barátaink bármennyire igyekeznek, nem tudnak minden egyes helyzetben velünk lenni.
Jézus azonban szó szerint mindig mellettünk áll, és soha nem hagy el minket.
Azt ígérte: „Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20)
Állandóan a rendelkezésünkre áll. Éjjel-nappal fordulhatunk hozzá. Bizalommal megoszthatunk vele minden terhet, minden titkot. Határtalanul őszinték lehetünk hozzá. Számíthatunk szeretetére a jó időkben és a rossz időkben is. Velünk örül az örömünkben, osztozik a sikereinkben, ő a legnagyobb rajongónk, legkitartóbb támogatónk. De a fájdalmas pillanatokban, a kudarcaink között sem hagy magunkra. Velünk sír veszteségeink felett, és – mivel maga is tudja, mit jelent embernek lenni – átérzi a szenvedésünket, és együttérez velünk.
S ahogyan az emberi kapcsolatokra is igaz, hogy „mindig szeret a barát, de testvérré a nyomorúságban válik” (Péld 17,17), a nyomorúság időszakai a Jézussal való barátságunkban is mérföldkövekké válnak. Azok a megtapasztalásaink, ahogyan átkísér egy-egy völgyön, támogat a szenvedés idején, vagy ahogyan a legszégyenteljesebb óráinkban, a legnagyobb bukásaink idején sem hagy magunkra minket, minden másnál mélyebben és személyesebben összekötnek vele minket.
Hogy mennyire mély, milyen bensőséges az Istenhez való viszonyunk, azt talán leginkább a barátságon keresztül tudjuk megélni. „Az Úr titka azoknál van, akik őt félik.” (Zsolt 25,14) „Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek.” (Jn 15,15) Isten megosztja velünk a titkát, beavat a szándékába, terveibe. Micsoda kiváltság! Mekkora kegyelem! Bizalmas viszonyban van velünk – ha az ő félelmében éljük le az életünket. És éppen ez, Jézus barátsága mutatja be a legegyértelműbben, hogy az istenfélelem mennyire nem azonos az Istentől való félelemmel. Hiszen az igazi barátságban nincs helye a félelemnek, csak a tiszteletnek, a kölcsönös elköteleződésnek, az odaszánásnak, a lojalitásnak, a hűségnek. Mivel nem szeretnék a barátomnak tudatosan fájdalmat okozni, én is a rendelkezésére állok, nemcsak élvezem a segítségét, társaságát. Én is vágyom a vele való közösségre, keresem a vele töltött időt, mert az minden másnál jobban megnyugtat, kikapcsol és fellelkesít.
Azt mondják, a haláluk előtt a legtöbben azt sajnálják, hogy nem töltöttek több időt a szeretteikkel és a barátaikkal.
Szeretem a barátaimmal töltött időket. Még a karantén alatt is élvezet volt, ahogyan a Zoomon keresztül együtt vacsoráztunk. Mindketten ugyanazt főztük, ugyanolyan szépen megterítettünk a képernyő két oldalán, és egy nagyszerű beszélgetés közben a saját otthonunkban, de mégis csak együtt fogyasztottuk el az ételt. Szeretem a Jézussal töltött időket is, amikor „vele vacsorálok, és ő énvelem” (Jel 3,20). Szeretnék olyan barát lenni, aki beleteszi magát az emberi kapcsolataiba – ugyanígy szeretnék mindent beleadni a Jézussal való barátságomba is. Szeretném, ha nemcsak én számíthatnék rá, hanem ő is számíthatna rám minden helyzetben. Hiszen tudom, hogy soha nem fog tőlem olyasmit kérni, amire vele együtt ne lennék képes. Soha nem élne vissza a barátságommal.
C. S. Lewis azt mondta: „A barátság a szeretet összes vállfaja közül az egyetlen, amely az istenek vagy az angyalok világába emel.” Jézus barátsága az örökkévalóságba emelt engem. Ez a kapcsolat életet jelent nekem – méghozzá örök életet. Úgy is mondhatnám: életmentő barátság ez, az örökkévalóság szempontján túl földi értelemben is. Hiszen a hozzá fűződő barátságom elmélyülésével párhuzamosan válik a földi életem is egyre kiegyensúlyozottabbá, értelmesebbé, boldogabbá.
Jézus a barátom. Milyen egyszerű mondat ez! Mégis életem egyik legfontosabb meghatározója.
Forrás:
