Az Ószövetség bölcs Prédikátorának könyve számos olvasóját megihlette és zavarba ejtette a történelem során.
Úgy tűnik, hogy az író, az élet értelmét keresve, mindent, de tényleg mindent megfigyelt és kipróbált a világon, amit csak lehetett.
Úgy tűnik, hogy az író, az élet értelmét keresve, mindent, de tényleg mindent megfigyelt és kipróbált a világon, amit csak lehetett.
A 'hiábavaló' szó gyakori előfordulása a szövegben arra enged következtetni, hogy az írás tanulsága egyszerű: az égadta világon semminek sincs értelme, mert minden elmúlik, véget ér.
Ez pedig elég pesszimista képet ad nekünk a világról, és hamar kiöli szívünkből terveinket, és az élet iránt való lelkesedésünket.
De valójában ez a tanulság csak része annak a bölcsességnek, amelyre a Prédikátor hosszú élete során jutott.
Valóban hiábavaló minden, ha azzal a céllal éljük az életet, hogy minél több területét, minél több aspektusát elsajátítsuk, magunkévá tegyük, irányíthassuk. Minél feljebb és feljebb akarunk kerülni, minél több tudást és hatalmat szerezni, annál inkább egyszer csak azt fogjuk észrevenni, hogy elhaladt felettünk az élet, nem értünk el mindent, amit szerettünk volna, és közben nem is éltük meg igazán a kisebb vagy nagyobb örömöket. Ennek így tényleg semmi értelme.
A bölcs Prédikátor arra jött rá, hogy hiába akarunk az idő urai lenni, a dolgok folyását nem mi irányítjuk. Nem mi szabjuk meg, mikor kell magot vetni vagy aratni, hogy mikor van nappal, éjszaka, nyár vagy tél, és sokszor a találkozások és búcsúzások sem rajtunk múlnak.
Az egyetlen, amit tehetünk, ha alkalmazkodnunk azokhoz a dolgokhoz, amiken nem változtathatunk, és nyitottak vagyunk arra is, ha a terveink változnak.
És mitől lesz az élet sok hiábavaló dolga mégis értékessé? Ha észrevesszük, hogy a teremtő Isten, aki minket is alkotott, ő az, aki mindennek megszabja az idejét, és ajándékoz meg minket mindennel, amit átélünk az életben. Az örökkévaló Isten teszi életünk múló pillanatait teljessé, tökéletessé.
Az Ószövetség nagy bölcse valójában nem arra jött rá, hogy a világon semminek nincs értelme, hanem arra, hogy az életünk akkor lehet igazán teljes, ha várakozással tekintünk minden pillanatra, hogy, ha lehetséges, minden alkalomban megtaláljuk teremtő Istenünk szeretetét.
(Cserpán Ádám)
Ez pedig elég pesszimista képet ad nekünk a világról, és hamar kiöli szívünkből terveinket, és az élet iránt való lelkesedésünket.
De valójában ez a tanulság csak része annak a bölcsességnek, amelyre a Prédikátor hosszú élete során jutott.
Valóban hiábavaló minden, ha azzal a céllal éljük az életet, hogy minél több területét, minél több aspektusát elsajátítsuk, magunkévá tegyük, irányíthassuk. Minél feljebb és feljebb akarunk kerülni, minél több tudást és hatalmat szerezni, annál inkább egyszer csak azt fogjuk észrevenni, hogy elhaladt felettünk az élet, nem értünk el mindent, amit szerettünk volna, és közben nem is éltük meg igazán a kisebb vagy nagyobb örömöket. Ennek így tényleg semmi értelme.
A bölcs Prédikátor arra jött rá, hogy hiába akarunk az idő urai lenni, a dolgok folyását nem mi irányítjuk. Nem mi szabjuk meg, mikor kell magot vetni vagy aratni, hogy mikor van nappal, éjszaka, nyár vagy tél, és sokszor a találkozások és búcsúzások sem rajtunk múlnak.
Az egyetlen, amit tehetünk, ha alkalmazkodnunk azokhoz a dolgokhoz, amiken nem változtathatunk, és nyitottak vagyunk arra is, ha a terveink változnak.
És mitől lesz az élet sok hiábavaló dolga mégis értékessé? Ha észrevesszük, hogy a teremtő Isten, aki minket is alkotott, ő az, aki mindennek megszabja az idejét, és ajándékoz meg minket mindennel, amit átélünk az életben. Az örökkévaló Isten teszi életünk múló pillanatait teljessé, tökéletessé.
Az Ószövetség nagy bölcse valójában nem arra jött rá, hogy a világon semminek nincs értelme, hanem arra, hogy az életünk akkor lehet igazán teljes, ha várakozással tekintünk minden pillanatra, hogy, ha lehetséges, minden alkalomban megtaláljuk teremtő Istenünk szeretetét.
(Cserpán Ádám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése