Mai reggeli dicséretünk egy mozaikdarab Pál apostol athéni prédikációjából. Abból a beszédből, melynek középpontjában a görögök számára „ismeretlen Isten” áll, aki az élet fenntartója és akinek – ahogy olvastuk – genos, azaz nemzetsége, leszármazottai, útódai, gyermekei vagyunk.
De hogyan nevezhette az apostol hallgatóságát, a bálványimádó görögöket, az erkölcstelen rómaiakat, az erőszakos barbárokat, a hitetlenkedő zsidókat Isten utódainak?! Hát nemcsak a Jézusban hívő, a törvénytisztelő emberek az Isten gyermekei?
Bizony, sokszor tévesen azt gondoljuk; a mi hatáskörünk meghatározni ki és hogyan, milyen feltételek mellett lehet Isten gyermeke. Ezzel, csak azt bizonyítjuk, mennyire távol vagyunk a mennyei Atya szeretetétől, akinek tékozló fia éppoly kedves, mint az, aki otthon duzzogva szolgál.
Mi letagadhatjuk Őt, kiátkozhatjuk egymást, de akkor is az Ő teremtményei, az Ő gyermekei maradunk. És „elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián?” (Ézs.49:15)
Ha mi bűnös földi szülőként nem hagyjuk magára, az önző, követelőző, hisztiző csemeténket, ha mi nem cseréljük el szebbre, jobbra a beteg, sérült, bűnöző gyermekünket, akkor higgyük el, hogy Isten végképp nem tesz ilyet.
Sőt, megváltó szeretetével épp azt mondja, hogyha földi szüleid eldobnak is, vagy a testvéreid, a barátaid kiközösítenek is, ha mindenki megvet, ha mindenki elhagy: „én te rólad el nem feledkezem.” (Ézs.49:15)
"Mert örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem reád irgalmasságomat" (Jer.31:3)
Bejegyezte: Szilárd
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése