Tudjuk, mi a helyes, és képesek is vagyunk akaratunkat arra használni, ami jó. CSakhogy nyomás alatt nem mindig könnyű ragaszkodni Istenhez és igéreteihez, éppen a gyengeségünk és félelmeink miatt. A keresztények egyik erőssége tehát a kitartás, ha képesek vagyunk továbbmenni akkor is, amikor minden porcikánk azt kivánja, hogy adjuk fel.
A kitartás egyik legnagyszerűbb bibliai példája Jákob története. Évekkel korábban Jákob becsapta fivérét Ézsaut, és atyját is, hogy megszerezze az elsőszülöttségi jogot (1Mózes 27). Azóta menekült, attól tartva, hogy Ézsau meg akarja ölni. Még mindig félt, az áldásokól és vezetésről szóló csodálatos igéretek dacára is, amelyeket Isten az égig érő létra álmában nyilatkoztatott ki neki (1Mózes 28). Jákob vágyott egy jelre, hogy ISten elfogadja őt, és a sok évvel korábban kapott igéretek még mindig érvényesek. Miközben viaskodott valakivel, aki történetesen Isten volt, csipője kiment a helyéről. Ettől a pillanattól lehetetlen volt immár harcolni a gyötrő fájdalom miatt. Alig észrevehető változás történt: eddig küzdött ellenfelével, most belekapaszkodott. Jákob Istenbe csimpaszkodott a már-már elhordozhatatlan fájdalmai között, egészen addig, mig el nem nyerte az áldás bizonyosságát. Isten ekkor igy szól hozzá: "Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal."(1Mózes 32:26)
Jákob azért nyerte el az áldást, mert a fájdalmak ellenére is kitartott. Igy van ez velünk is. Isten a mi "csipőcsontunkat" is kifordíthatja a helyéről,majd hív, hogy a fájdalmunkban is kapaszkodjunk belé. Isten megengedte, hogy a fájdalom megmaradjon - Jákob még akkor is sántított, amikor fivérével találkozott. Külsőre ez gyengeségnek tűnt, de Jákob számára épp ez volt az erő jele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése