"Megnyitotta a kősziklát és víz zúdul ki, folyóként futott a sivatagon." (Zsoltárok 105,41)
Ez egy kép arról, hogyan látta el Isten az Ő népét, Izraelt, negyven éves vándorlásuk során a sivatagban. Száraz és puszta föld volt, folyók, patakok, tavak nélkül, ahol szinte egyáltalán nem volt víz. Isten mégis bőségesen ellátta őket vízzel. Nagyon szokatlan módon fakasztott vizet: egy kősziklából. Ha látsz egy sziklát a sivatagban, ahogy én is számtalanszor láttam, keménynek és merevnek tűnik. Mi jó származhat belőle? A kőszikla képében azonban tudjuk, hogy Isten maga volt a néppel: "mert ittak a szellemi kősziklából, amely követi őket: e kőszikla pedig a Krisztus volt." (1Korinthus 10,4) Isten maga volt a kőszikla, és belőle fakadt népének bőséges ellátása. Fontos az is, hogy Izrael tudta, hogyan közelítsen a kősziklához.
Egyik alkalommal Mózesnek rá kellett sújtania. Máskor szólnia kellett hozzá. Minden alkalommal, mikor hitben, engedelmesen közeledett, a látszólag puszta és barátságtalan kősziklából bőségesen fakadt fel a víz, és áradt, mint egy folyó a sivatagban.
Gyakran így van a mi életünkben is. A pusztaság közepén találjuk magunkat, mikor úgy tűnik nincs ellátás. Bár Isten ott van. Ott van egy szikla képében – ami keménynek és merevnek tűnik, amitől hajlamosak lennénk el is fordulni.
De mikor felismerjük benne Istent, és hitben és engedelmesen közeledünk, akkor a kőszikla ellátásunk forrásává válik. Ámen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése