Olvasmány: 1Móz 2,8–15
Az egész világ Isten kertje: úgy vigyázz rá, úgy gondozd!
A Biblia teremtéstörténetének leírása szerint „Isten kertje” az Éden. Az első emberpár őshazája, ahol – ki tudja, meddig! – ártatlanságban és tiszta boldogságban éltek (míg meg nem „haltak”). A bűnbeesés vetett véget ennek a paradicsomi állapotnak. Ádám és Éva utódai, ettől kezdve mind e mai napig, visszavágynak Isten Kertjébe, keresve az elveszett „bejáratot”, hogy hátha, egyszer, mégis… Tudjuk, tudni véljük, hogy az Éden nemcsak egy bizonyos „kert”, hanem azt is jelenti, hogy Isten jelenléte, közelsége, közösség vele. Csodás költői képpel így fejezi ki ezt a Genezis: „amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben” az Úristen, hogy beszélgessen legfőbb teremtményével, az emberrel. Az egész emberiség hosszú-hosszú történelme erről szól: hogy a kiűzött ember miként szeretné és akarná visszaszerezni „lakhatási jogát” az Édenben. Valahogy ráérez (bizonyára isteni sugallatra) arra a lehetőségre, hogy hátha talán áldozattal visszaszerezhetné a régi Kerthez való jogát. Káin és Ábel elsőszülött bárányától kezdve el egészen a nagyvonalú salamoni „hekatombákig” (tömeges áldozat!) folyik a kiengesztelés. E nagy király például 22 ezer marhát és 120 ezer juhot áldozott fel az Úrnak (1Kir 8,63). E heti elmélkedéseink során majd eljutunk a végső megoldásig: Jézus szívében volt elrejtve az Éden kapujának kulcsa (Zsid 10,14)!
(Gerzsenyi Sándor)
Magyarázat:8„Ültetett az ÚRisten egy kertet Édenben, keleten, és ott helyezte el az embert, akit formált. 9Sarjasztott az ÚRisten a termőföldből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót; az élet fáját is a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját. 10Édenből pedig folyó jött ki a kert megöntözésére, amely onnan szétágazott, és négy ágra szakadt. 11Egyiknek Písón a neve. Ez megkerüli Havílá egész földjét, ahol arany van. 12Ennek a földnek az aranya jó. Van ott illatos gyanta és ónixkő. 13A második folyónak Gíhón a neve. Ez megkerüli Kús egész földjét. 14A harmadik folyónak Hiddekel a neve. Ez Assúr keleti részén folyik. A negyedik folyó pedig az Eufrátesz. 15És fogta az ÚRisten az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze.” Magasztaljuk az Urat világfenntartó és üdvözítő munkálkodásáért! (Jn 5,17)
A Biblia teremtéstörténetének leírása szerint „Isten kertje” az Éden. Az első emberpár őshazája, ahol – ki tudja, meddig! – ártatlanságban és tiszta boldogságban éltek (míg meg nem „haltak”). A bűnbeesés vetett véget ennek a paradicsomi állapotnak. Ádám és Éva utódai, ettől kezdve mind e mai napig, visszavágynak Isten Kertjébe, keresve az elveszett „bejáratot”, hogy hátha, egyszer, mégis… Tudjuk, tudni véljük, hogy az Éden nemcsak egy bizonyos „kert”, hanem azt is jelenti, hogy Isten jelenléte, közelsége, közösség vele. Csodás költői képpel így fejezi ki ezt a Genezis: „amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben” az Úristen, hogy beszélgessen legfőbb teremtményével, az emberrel. Az egész emberiség hosszú-hosszú történelme erről szól: hogy a kiűzött ember miként szeretné és akarná visszaszerezni „lakhatási jogát” az Édenben. Valahogy ráérez (bizonyára isteni sugallatra) arra a lehetőségre, hogy hátha talán áldozattal visszaszerezhetné a régi Kerthez való jogát. Káin és Ábel elsőszülött bárányától kezdve el egészen a nagyvonalú salamoni „hekatombákig” (tömeges áldozat!) folyik a kiengesztelés. E nagy király például 22 ezer marhát és 120 ezer juhot áldozott fel az Úrnak (1Kir 8,63). E heti elmélkedéseink során majd eljutunk a végső megoldásig: Jézus szívében volt elrejtve az Éden kapujának kulcsa (Zsid 10,14)!
(Gerzsenyi Sándor)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése