„És monda az Isten Jónásnak: Avagy méltán haragszol-e?” - (Jónás 4,9)
A harag nem mondható mindenkor és feltétlenül valami bűnös cselekménynek, de azért csak kérdezgessük önmagunkat: „Vajon méltán haragszol-e?” Lehetséges, hogy ezt válaszoljuk: „igen!” A felbőszültnek kezében a harag gyakran gyújtogató fáklya, ám időnként tűz az, mely Illés módja szerint a mennyből száll alá. Helyesen és jól tesszük, ha a bűn miatt haragszunk, azon jogtalanságok miatt, melyek a mi jó és kegyelmes Istenünk ellen követtetnek el, vagy ha önmagunkra haragszunk, amiatt, hogy még mindig olyan oktalanok vagyunk azon sok isteni fenyíték és helyreutasítás dacára; szintén, ha mások miatt haragszunk, ha a haragnak egyetlen oka a gonoszság, melyet elkövetnek. Aki gonosz tettek miatt nem haragszik, az annak részesévé teszi magát. A bűn kárhozatra méltó és gyűlölni való, mit egy újjászületett szív sem képes türelmesen elviselni.
Maga az Isten is haragszik minden nap a gonoszok miatt, de meg is van írva: „Kik szeretitek az Urat, gyűlöljétek a gonoszt”.
Csakhogy nagyon tarthatunk attól, hogy haragunk nem igazolt, sem nem menthető, ezért kell ezt felelnünk: „nem!” Mi szükségünk van arra, hogy hevesek legyünk gyermekeink iránt, szenvedélyesek a szolgálókkal szemben, felháborodottak a családra? Hoz-e ilyen harag tisztességet keresztyén hivatásunkra, vagy az Isten dicsőségére válik-e az? Avagy nem játszik-e közre a régi gonosz szív, mely utat akar magának törni, miért is nem lenne-e jobb, ha újjászületett emberünk minden erejével küzdene e romlást okozó hajlam ellen? Vannak keresztyének, kik helyet adnak a haragnak, mintha hiábavaló lenne annak ellenállni.
Csakhogy nagyon tarthatunk attól, hogy haragunk nem igazolt, sem nem menthető, ezért kell ezt felelnünk: „nem!” Mi szükségünk van arra, hogy hevesek legyünk gyermekeink iránt, szenvedélyesek a szolgálókkal szemben, felháborodottak a családra? Hoz-e ilyen harag tisztességet keresztyén hivatásunkra, vagy az Isten dicsőségére válik-e az? Avagy nem játszik-e közre a régi gonosz szív, mely utat akar magának törni, miért is nem lenne-e jobb, ha újjászületett emberünk minden erejével küzdene e romlást okozó hajlam ellen? Vannak keresztyének, kik helyet adnak a haragnak, mintha hiábavaló lenne annak ellenállni.
Ám a hívő gondolja meg, hogy neki diadalmaskodnia kell mindenen, különben nem koronáztatik meg. Ha mi képtelenekké váltunk szenvedélyeinket féken tartani, ugyan hát mit munkált akkor rajtunk a kegyelem?
Egyszer valaki azzal mentegette magát, hogy a kegyelem némely esetben a vadba is beoltatik. „Igen” – válaszolták neki – „csakhogy azután a gyümölcs többé nem vadalma”.
Természetes gyengeségünkkel ne mentegessük bűneinket, hanem fussunk olyankor a kereszthez és kérjük az Urat, hogy kívánságainkat és szenvedélyeinket Ő feszítse meg.
Ő újítson meg, hogy Hozzá hasonlóan nyájasak és barátságosak legyünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése