92. zsoltár
Az igaz embert onnan ismered meg, hogy semmilyen körülmény, nyomorúság nem tudja megtörni a lelkét.
„Zsoltár. Ének szombatnapra.
Milyen jó hálát adni az ÚRnak, és zengeni neved dicséretét, ó, Felséges,
hirdetni reggel szeretetedet, hűségedet minden éjjel
tízhúrú hangszeren és lanton, zengő hárfán!
Mert megörvendeztettél tetteiddel, URam, kezed alkotásainak ujjongok.
Mily nagyok alkotásaid, URam! Igen mélyek gondolataid!
Az ostoba ember nem ismeri fel, az esztelen nem érti meg.
Ha úgy nőnek is a bűnösök, mint a fű, és kivirul minden gonosztevő, végül mégis el kell pusztulniuk.
De te, URam, magasztos vagy örökké!
Mert ellenségeid, URam, ellenségeid elenyésznek, szétszóródnak a gonosztevők mind.
De engem olyan erőssé tettél, mint mikor a bivaly öklel, és friss olajjal kentél meg engem.
Szemem nyugodtan nézi azokat, akik leselkednek rám, fülem nyugodtan hallja, hogy rám akarnak támadni a gonoszok.
Az igaz virul, mint a pálmafa, magasra nő, mint a libánoni cédrus.
Az ÚR házában vannak elültetve, ott virulnak Istenünk udvarain.
Öreg korban is sarjat hajtanak, dús lombúak és zöldek maradnak,
és hirdetik: Igaz az ÚR, kősziklám ő, akiben nincs álnokság!”
Magyarázat
Ebben az ókori zsoltárénekben a kert az Úr házát jelenti. Ennek a kertnek zöldellő, virágzó és gyümölcsöző pálmái, cédrusai mi vagyunk, mi lehetünk, hívő emberek: a fiatalok a sudár „óriások”, mi pedig, idősebbek a még mindig teremni akaró, göcsörtös, vén fák.
Jár-kel a kertünkben az Úr Jézus. Figyeli a zöldellő fügefákat, ráéhezik időnként egy-két falat szép gyümölcsre. Mindennapi imádságom, hogy bármikor erre veszi útját, találjon rajtam (bennem) ízletes falatokat is, nemcsak fonnyadt lelkesedést, összeszáradt ima-faleveleket. Szeretnék öregkorban is sarjat hajtani, hogy a „vincellér” szívesen megpihenjen árnyam hűvösében.
Közös kérdés felénk ma reggel: Viruló-e az életed Istennél, Istennel, Istenben? Ha valaki rákérdez: Hogy vagy? – ne intézd el a választ egy savanyú-flegma kézlegyintéssel, szájhúzással! Ne úgy kezdődjék a mondatod, hogy „hát... tudod... mit mondjak?” – Hálatelten mondj köszönetet, hogy még ott lehetsz a „kertben”, a gyülekezetben, együtt a többi „fával”.
Köszönd meg, hogy még hallod a kérdést, s hogy volt, aki érdeklődve megkérdezett!
(Gerzsenyi Sándor)
„Zsoltár. Ének szombatnapra.
Milyen jó hálát adni az ÚRnak, és zengeni neved dicséretét, ó, Felséges,
hirdetni reggel szeretetedet, hűségedet minden éjjel
tízhúrú hangszeren és lanton, zengő hárfán!
Mert megörvendeztettél tetteiddel, URam, kezed alkotásainak ujjongok.
Mily nagyok alkotásaid, URam! Igen mélyek gondolataid!
Az ostoba ember nem ismeri fel, az esztelen nem érti meg.
Ha úgy nőnek is a bűnösök, mint a fű, és kivirul minden gonosztevő, végül mégis el kell pusztulniuk.
De te, URam, magasztos vagy örökké!
Mert ellenségeid, URam, ellenségeid elenyésznek, szétszóródnak a gonosztevők mind.
De engem olyan erőssé tettél, mint mikor a bivaly öklel, és friss olajjal kentél meg engem.
Szemem nyugodtan nézi azokat, akik leselkednek rám, fülem nyugodtan hallja, hogy rám akarnak támadni a gonoszok.
Az igaz virul, mint a pálmafa, magasra nő, mint a libánoni cédrus.
Az ÚR házában vannak elültetve, ott virulnak Istenünk udvarain.
Öreg korban is sarjat hajtanak, dús lombúak és zöldek maradnak,
és hirdetik: Igaz az ÚR, kősziklám ő, akiben nincs álnokság!”
Magyarázat
Ebben az ókori zsoltárénekben a kert az Úr házát jelenti. Ennek a kertnek zöldellő, virágzó és gyümölcsöző pálmái, cédrusai mi vagyunk, mi lehetünk, hívő emberek: a fiatalok a sudár „óriások”, mi pedig, idősebbek a még mindig teremni akaró, göcsörtös, vén fák.
Jár-kel a kertünkben az Úr Jézus. Figyeli a zöldellő fügefákat, ráéhezik időnként egy-két falat szép gyümölcsre. Mindennapi imádságom, hogy bármikor erre veszi útját, találjon rajtam (bennem) ízletes falatokat is, nemcsak fonnyadt lelkesedést, összeszáradt ima-faleveleket. Szeretnék öregkorban is sarjat hajtani, hogy a „vincellér” szívesen megpihenjen árnyam hűvösében.
Közös kérdés felénk ma reggel: Viruló-e az életed Istennél, Istennel, Istenben? Ha valaki rákérdez: Hogy vagy? – ne intézd el a választ egy savanyú-flegma kézlegyintéssel, szájhúzással! Ne úgy kezdődjék a mondatod, hogy „hát... tudod... mit mondjak?” – Hálatelten mondj köszönetet, hogy még ott lehetsz a „kertben”, a gyülekezetben, együtt a többi „fával”.
Köszönd meg, hogy még hallod a kérdést, s hogy volt, aki érdeklődve megkérdezett!
(Gerzsenyi Sándor)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése