Imádkozzunk!
Mindenható Istenünk, áldunk azért, mert minden szavad, minden ígéreted igaz. Köszönjük, hogy valóban nem engedted, hogy a te szented rothadást lásson. Áldunk azért, mert Jézust feltámasztottad a halálból.
Dicsőítünk téged, megváltó Urunk és valljuk, hogy élsz és uralkodsz ma is, és nálad vannak a pokolnak és halálnak kulcsai.
Bocsásd meg, hogy sokszor úgy küszködünk, úgy aggodalmaskodunk, úgy görnyedünk a terheink alatt, mintha ez nem így lenne. Bocsásd meg, hogy sokszor mi sem vesszük komolyan az Írásokat, és ugyanebbe a csüggedésbe, szomorúságba, reménytelenségbe zuhanunk, mint akikről most olvastunk.
Kérünk, leplezd le most a te igéd világosságánál minden hitetlenségünket, kételkedésünket, bizonytalanságunkat, és ajándékozz meg minket szent bizonyossággal.
Kérünk, te magad tégy most tanúságot arról, hogy feltámadtál és élsz, hogy ne csak rólad hangozzék beszéd, hanem te légy az, aki itt megállsz a középen, igéd és Szentlelked által jelenlétedet megbizonyítod. Engedd megtapasztalnunk, hogy ma is lehet veled találkozni.
Kérünk, szólíts meg minket, tedd számunkra személyessé, meggyőzővé az igét, és munkálkodj bennünk. Hadd változzék meg egészen gondolkozásunk, lelkületünk, életgyakorlatunk. Úgy, mint annak idején a te feltámadásod napján ennek a két embernek az élete megváltozott.
Ezzel a nyitottsággal, ezzel a csendes várakozással vagyunk most itt. Kérünk, szólj és cselekedj bennünk.
Ámen.
Az itt leírt események Jézus Krisztus feltámadásának a napján történtek. Aznap délután ez a két férfi, akiről itt olvastunk, visszaindult Jeruzsálemből a nagy ünnep után a mintegy tizenkét kilométernyire levő falujukba, Emmausba. Kiderül a történetből, hogy tele volt a szívük keserűséggel. Nem tudták hova tenni Jézusnak a keresztre feszítését, halálát.
Azután melléjük szegődik egy számukra ismeretlen útitárs, és amikor a végén felismerik, hogy Ő a feltámadott Krisztus, az egész gondolkozásuk megváltozik. Ennek következtében a magatartásuk is megváltozik, és olvastuk a történet végén, hogy visszafordultak és vitték az örömhírt a Jeruzsálemben kesergő tanítványoknak.
Ez a történet szépen mutatja, hogy mit ad egy keserű, hitével, kételyeivel küszködő embernek az a tény, hogy Jézus valóban feltámadt a halálból és él.
Mit jelent találkozni a Feltámadottal?
Akkor sem hitte el senki az Ő feltámadásáról szóló jó hírt, csak azok, akik vele találkoztak. És ma is azok jutnak bizonyosságra, örvendező hitre, sokszor nyomorúságos körülményeik között is, akik vele találkoznak.
Lehet-e ma az élő Krisztussal találkozni? Azt mondja a Szentírás, és ezt mutatja sok-sok tapasztalat: lehet. A róla szóló igében, és az Ő láthatatlanul, de valóságosan munkálkodó Szentlelkében Ő jelen van a világban, és Jézussal lehet ma is találkozni.
Ennek a két emmausi férfinek a lelkiállapotát vizsgálva az derül ki ebből a történetből, hogy három állomást különböztethetünk meg. Ha egy-egy szóval jelezzük, ezek: reménység, csalódás, bizonyosság. Élt bennük bizonyos reménység, Jézus megfeszítésével ez összeomlott és nagy csalódásba kerültek, utána viszont még a reménységüknél is magasabbra emelte őket Jézus, mert teljes bizonyosság lett bennük.
Nézzük meg, mit jelent ez, és mit jelenthet a mi számunkra ma ez. Miért ígéret ez ma nekünk is?
1. Azt olvastuk, hogy amikor a még fel nem ismert Krisztussal beszélgetnek útközben, akkor elkesergik neki: "Pedig mi abban reménykedtünk, hogy Ő fogja megváltani Izráelt." (Lk 24,21/a).
Mit jelent ez?
A zsidó nép akkor római elnyomás alatt élt. A tényleges hatalmat a római helytartó gyakorolta, neki kellett adót is fizetni. Ez különösen bántotta az embereknek a büszkeségét, hogy ennyire kiszolgáltatottak. Ráadásul a császárok folyamatosan emelték az adókat.
Az, amiről az Úr Jézus születésével kapcsolatban olvasunk, hogy Augustus népszámlálást rendelt el, az is adóösszeírás volt tulajdonképpen annak érdekében, hogy mindenkinek többet kelljen fizetnie. Nagy volt a szegénység, sokféle pártharc megosztotta a népet. Az ügyeskedők és a kollaboránsok, mint amilyenek a vámszedők is voltak Jézus idejében, meggazdagodhattak ugyan, de ez csak még inkább növelte a feszültséget és az emberek közti távolságokat. A vallási élet felszínes volt, külső formaságok betartására korlátozódott. Tudjuk, hogy Jézus milyen sokat harcolt ez ellen. Semmi biztató esemény nem történt, és semmi jót nem is lehetett várni. Sötét jövőképük volt akkor az embereknek.
Ilyen világban jelent meg Jézus. Hamar felfigyeltek a tanításaira, tettei, csodái, isteni ereje pedig azt sejttette, hogy talán Ő a próféták által megígért Messiás, akin keresztül Isten majd megszabadítja az Ő népét. Sokan reménykedtek ebben, mások kétségbe vonták ezt. Ez is csak szembeállította egymással az embereket.
Azt olvastuk, hogy ez a két emmausi férfi reménykedett ebben. Ők Jézustól vártak valami jót. Csak azt nem értették ők sem, meg a velük együtt reménykedők sem, hogy miért és meddig vár még a Messiás azzal, hogy kiűzze onnan a rómaiakat.
Amikor a nagy páskaünnepre nagy sokasággal együtt Jézus is felment Jeruzsálembe - tudjuk a virágvasárnapi történet leírásából -, mint egy vulkán tört elő az emberekből ez a várakozás és reménység, és elkezdték Őt éltetni mint Messiás királyt. Amikor pedig ezután néhány nappal Őt keresztre feszítették, akkor keserű csalódást jelentett ez a benne reménykedőknek, és valami mélységes szomorúság és kétségbeesés lett úrrá az embereken. Mert ha valóban Ő lett volna a Messiás, akkor nem lehetett volna megtenni vele, hogy keresztre feszítsék. Illetve ha még vele is megeshetett ez, akitől vártak valami változást, akkor most már senki nem segít rajtuk, senkitől semmi jót nem lehet várni.
Ez a tömény keserűség, ez a keserű tehetetlenség, ez a tehetetlen kiszolgáltatottság és magárahagyatottság szólal meg ennek a két férfinek a szavaiban, amikor elsorolják Jézusnak: nem tudod, hogy a názáreti Jézussal mit tettek, "aki próféta volt, szóban és tettben hatalmas Isten és az egész nép előtt? Hogyan adták át a főpapok és főemberek halálos ítéletre és hogyan feszítették meg? Pedig mi abban reménykedtünk, hogy Ő fogja megváltani Izráelt." Most már nincs miben és nincs kiben reménykedni.
2. A reménység után következett a csalódás. De kiben, miben csalódtak ezek a reménykedő emberek? Nyilvánvaló a Szentírásból, hogy a saját téves váradalmaikban. Olyan hamis elképzelésekben, amik nem egyeztek a Szentírásnak a Messiásra vonatkozó ígéreteivel.
Amikor Isten igéje a Messiásról jövendölt, akkor ott arról is szó van, hogy a Messiás szenvedni fog, megalázzák, megölik, de a harmadik napon feltámad, és hatalmas szabadítást szerez isteni erejével. Ennek az ígéretcsoportnak csak a végét tartották szem előtt: a dicsőséges Messiást várták.
És mivel valóban Jézus volt a Messiás, és benne teljesedtek be a Messiásra vonatkozó bibliai ígéretek, ezért mondta Ő előre az övéinek, hogy az Emberfiának Jeruzsálembe kell mennie, ott sokat kell szenvednie, meg kell öletnie, és a harmadik napon fel kell támadnia. Ez így együtt igaz, nemcsak a vége.
Mivel azonban Jézus szenvedését nem tudták beleilleszteni a maguk hamis képébe, ezért nem vették komolyan, hogy Ő a megígért Szabadító.
Ezért magyarázza nekik Jézus, ahogy olvastuk is, és nem éppen hízelgő jelzőkkel illeti őket: "Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, (görögül Krisztus, héberül Messiás) és így megdicsőülnie?" (25-27. v.). Előbb a szenvedés, aztán a megdicsőülés. Az ígéretek teljesedtek be.
Ezenkívül ezek a reménykedők csak azt remélték, hogy az eljövendő Messiás megszabadítja őket a római elnyomás alól. Jézus azonban a bűnnek a rabságából akarta megszabadítani a népét. Már testté létele előtt az angyal azt mondta Józsefnek, hogy ha megszületik, nevezzétek Jézusnak. Indokolás: mert Ő szabadítja meg az Ő népét annak bűnéből. Jézus azt jelenti: Szabadító. Megint mást vártak tőle, s mivel az nem következett be, kétségbe vonták, hogy Ő-e a Szabadító.
Ennek ellenére, ennek a két derék férfinek a szívében volt valami homályos sejtés, hátha mégis. Hátha Jézus kereszthalála után is történik valami csoda. Valami még kiderül. Nyilván ezért maradtak még néhány napig Jeruzsálemben, mert vártak.
Amikor azonban ezen a harmadik napon az asszonyoktól hallották ezt a furcsa információt, hogy kint jártunk a sírjánál, üresen találtuk, de vele nem találkoztunk, akkor minden reménységük szertefoszlik. Mert ha valóban feltámadt volna, akkor nyilván megmutatná magát. Az üres sír nem bizonyítja, hogy Ő feltámadt. Valahova elvihették. Ellopták a holttestét, még holtában sem hagyják nyugodtan.
Emiatt tölti be a szomorúság a szívüket, miközben ott megy velük együtt a feltámadott Krisztus. És ennek az oka is az volt, hogy nem hitték azt, ami róla meg volt írva, és amit Ő maga is többször elmondott az övéinek. Mert nem hiszitek mindazt, amit a próféták megírtak - mondja nekik Jézus. Ebből azután csak kétségbeesés, reménytelenség következhet.
Aki nem veszi komolyan azt, amit Isten megmondott, aki nem vesz komolyan mindent, amit Isten megmondott, csak válogat, csemegézik azokban, az lelkileg vak marad. Nem látja meg a feltámadott Krisztust még akkor sem, ha vele beszél.
Érdemes ezen elgondolkoznunk, hogy milyen sok keserűségtől megmenthetnénk magunkat, ha komolyan vennénk mindazt, amit Isten az igéjében megmondott.
Gondoljunk csak azokra az asszonyokra, akik húsvét hajnalán kimentek Jézus sírjához. Napokkal előbb már tervezték, hogy be kell fejezni a szokásos kegyeletes temetési szertartást, de szombaton nem szabad. Akkor mihelyt megvirrad, a hét első napja, a későbbi vasárnap, akkor megyünk. Drága keneteket vásároltak, szerveznek, terveznek, még útközben is arról tanácskoznak, hogy ki hengeríti el nekik a követ. Tele vannak aggodalommal. S amikor megérkeznek, kiderül: teljesen felesleges volt az egész. A kő már nincs ott, Jézus él, nem kell foglalkozni a holttestével. Pedig az töltötte be őket az előző napokban. Komolytalan, nevetséges, felesleges volt minden költekezés, minden tervezés, szervezés és minden aggodalmaskodás. Csak azt kellett volna komolyan venniük, észben tartani és csendesen várni a beteljesedését, amit Jézus világosan előre megmondott.
Ezért kezdi az angyal a sírboltban a hozzájuk szóló beszédét azzal: emlékezzetek arra, amit megmondott nektek. És amikor emlékeznek, szégyellik magukat. Mivel nem hittük, nem jegyeztük meg, elfelejtettük, és egy csomó felesleges dolgot csináltunk. Nevetségessé tettük magunkat.
Nem így van sokszor velünk is? Aggódunk gyermekeinkért, féltjük magunkat, szorongunk a jövőnk miatt. Találgatunk, tanácskozunk, politizálunk, ötletelünk. Csak éppen azt nem vesszük komolyan, amit Isten világosan megmondott az Ő igéjében. Amit Isten a benne bízóknak ígér erre az életre és a halálon túlra is. Mert azt sem vesszük komolyan.
Ezért van az, hogy még mindig olyan sokan építenek nagy kriptákat. Már életükben szervezik a temetésüket. Aztán nagy összegeket költenek azonnal elhervadó virágokra, csak éppen azt nem veszik komolyan, ami meg van írva: "örök életet készített nekünk az Isten, és ez az élet az Ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet. Akiben pedig nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban." (1Jn 5,11-12). Ezt a végét sem szoktuk komolyan venni, ennek meg csak az elejét hallgatja szívesen az ember.
Jézus azt mondja: miért ilyen rest a szívetek, hogy nem hiszitek mindazt, amit Isten az Ő igéjében megmondott? Ha mindazt ismernénk és komolyan vennénk, egy sor felesleges fáradozás, önemésztés, költség, időtékozlás nem következne be az életünkben, és ezt a sok energiát hasznos célokra tudnánk használni.
Nem nevetséges, vagy tragikomikus ez az egész jelenet itt az emmausi úton? Két felnőtt ember kézzel, lábbal magyarázza Jézusnak, hogy milyen tragédia következett be amiatt, hogy Ő meghalt. Közben Ő ott megy velük és beszél hozzájuk! Egészen úgy viselkednek, mintha nem élne.
És nem ez jellemez olykor minket is? Egészen úgy viselkedünk, úgy félünk, úgy aggodalmaskodunk, úgy tanácstalankodunk, mintha Ő nem élne. Mintha a Biblia tanmese lenne. Nem vesszük komolyan mindazt, amit Isten itt nekünk megírt.
Luther Márton felesége, a kedves és mély hitű Bóra Katalin, az egyik napon gyászruhába öltözött, és egész nap szomorúan végezte a munkáját. Luther megkérdezte: mi történt? - Meghalt az Isten - közölte vele a felesége. Mit beszélsz? - Hát nem halt meg? - kérdezte Bóra Katalin. Az én férjem néhány nap óta teljesen úgy viselkedik, hogy abból csak erre tudtam következtetni.
Vajon a mi viselkedésünkből mire következtethetnek az emberek? Van nekünk feltámadott, élő Urunk? A halálon is diadalmas, a jövőt kezében tartó, minket kimondhatatlanul szerető Urunk? Erre lehet következtetni? Vagy esetleg arra, hogy ezek ugyanolyan anyátlan, apátlan, elhagyatott, kétségbe esett emberek. Csak beszélnek valami Istenről, meg szép vallásos szövegeik vannak, de a magatartásukból arra lehet következtetni, mintha Jézus nem élne.
És ma, amikor szemtanúi vagyunk az utolsó idők növekvő káoszának, amikor betű szerint teljesedik, amit Jézus előre megmondott, hogy a gonoszság megnövekedik, a hazugság és az erőszak eluralkodik, a szeretet meghidegedik, amikor annyiféle bizonytalanság vesz körül bennünket, akkor ott van-e a szívünkben ez a bizonyosság, hogy Jézus győzött, Jézus él? Kezében tartja, Ő tartja kezében a világ eseményeinek az irányítását, és eközben gondja van a mi kicsi életünk eseményeire is, és azokat is Ő irányítja. Ő nem téved, Ő mérhetetlen bölcsességével és irántunk való szeretetével igazgatja a dolgokat.
3. Erre a bizonyosságra akar elsegíteni minket a mi feltámadott Urunk, az Ő feltámadásáról szóló evangéliummal is. Mert erre a bizonyosságra jutott el ez a két szomorú ember is. Ez az ő lelki útjuknak a harmadik állomása, amikor behívták az otthonukba ott Emmausban az ismeretlen útitársat, és Jézus úgy lépett fel a házukban, mint aki Úr, Ő ült az asztalfőre, Ő kezdett osztani nekik vacsorát.
Ezt ők tudomásul vették, és egyszer csak megnyílt a szemük, és teljes bizonyosság lett bennük arról, hogy íme, a feltámadott Krisztus. Otthagyták a vacsorát, és nem feküdtek le tizenkét kilométeres gyaloglás után fáradtan az ágyukba, hanem azt olvassuk: azonnal visszafordultak, és sötétben, fáradtan mennek vissza tizenkét kilométert, hogy elújságolják másoknak is, mert egy óráig sem szabad engedni szenvedni azokat, akik hozzájuk hasonlóan szenvednek, mert azt hiszik, hogy Jézus meghalt és ott maradt a halálban, pedig ők már tudják, hogy halleluja, Jézus győzött, halleluja, Jézus él!
Amikor megérkeznek, és el akarják lelkendezni a tanítványoknak, azok előbb szólalnak meg, és elmondják, hogy az Úr valóban feltámadt.
Ez olyan ritkán használt nyomatékosító szó az eredeti szövegben, aminek nagy hangsúlya van: valóban feltámadt. Erre ők azt mondják: nekünk mondjátok? Kilométereken át Ő magyarázta nekünk a Bibliát, ott ült az asztalunknál. Láttuk, hallottuk. Mi aztán valóban tudjuk, hogy Ő feltámadt. És egymást erősítik a gyülekezet közösségében azok, akik már találkoztak a feltámadott Krisztussal.
Hogy lehet eljutnunk ilyen bizonyosságra? Hogy jutottak el ők erre a bizonyosságra? Úgy, hogy elkeseredve is, csalódottan is Jézusról beszélgettek. Ez volt a téma. Aztán hallgatták a róla szóló igemagyarázatot. Később mondják: már akkor megmozdult a szívünk. Károli olyan szépen fordítja: gerjedezett a szívünk. Kezdett kiengedni fagyos állapotából. Még nem tudtuk, hogy Ő az, de az ige hallgatása már kezdte gyógyítani a beteg lelkünket. Aztán behívták magukhoz. Még mindig nem tudták, ki Ő, de valami titokzatos vágy ébredt a szívükben, hogy ebből az illetőből még kérünk. Ott bent pedig tudomásul vették, hogy Ő mint Úr lépett be hozzájuk, és akkor nyílt meg a szemük.
Ezeken a lépéseket keresztül vezet el minket ma is a mi feltámadott Urunk a bizonyosságra. Akinek téma egyáltalán Jézus - otthon a családban szoktunk beszélni Jézusról? -, ahol hallgatják a róla szóló hiteles információt, a Szentírás adekvát magyarázatát, még nincs hit, még nincs felismerés, de hangzik az ige, és hallgatja a beteg lelkű ember. Aztán egyre nagyobb vágy ébred benne: még kellene ebből nekem, s behívja Jézust az életébe. "Az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz" - mondja Jézus.
Utána tudomásul veszi, hogy Ő Úr, vagyis elkezd engedelmeskedni annak, amit hallott, és akkor nyílik meg a szeme az embernek. Akkor viszont már nem kell magyarázni és érvelni, akkor a Szentlélek olyan bizonyosságot ad a hívőnek, amit semmi máshoz nem lehet hasonlítani. És nemcsak bizonyosságot ad, hanem egyszerre ad feladatot is. Senki nem mondta nekik, hogy menjetek vissza, de ők sem tanakodnak: most induljunk vagy reggel, aludjuk ki magunkat... Itt már a Szentlélek veszi át az irányítást egy ember élete felett, és lesz programja, lesz küldetése, lesz ereje azt végrehajtani. Lesz mondanivalója. Valami olyat tudtak mondani, amit rajtuk kívül csak a tizenegy tanítvány aznap, mert lesz felelősség a szívében mások iránt és szeretet mások iránt. Holott néhány órával előtte még elkámpicsorodott, reménytelen, letargiába zuhant emberek voltak. Közben azonban találkoztak a Feltámadottal.
Legyen téma a Jézus-ügy, beszélgessünk azokkal, akik szívesen beszélnek róla. Legyen fontos nekünk, hogy hallgassuk a róla szóló bizonyságtételt, és nyissuk ki a szívünk ajtaját előtte: Gyere be, Uram, és tégy velem, amit akarsz! És aztán kezdjük el tenni azt, amit már megértettünk. És Ő megnyitja a szemünket. Utána kapunk erőt, küldetést, mondanivalót, szeretetet, felelősséget.
És ettől a rómaiak kimentek? Nem. A politikai helyzet maradt ugyanaz. Az anyagi helyzetük maradt változatlan. Azok, akik között élniük kellett, nem változtak meg, de belül történt valami olyan változás, amit a Szentírás a teremtéshez hasonlít. Ahhoz a teremtéshez, amikor Isten azt mondta, hogy valami, ami addig nem volt, legyen! És lett. Amikor Isten teremtő erővel beleszól egy kétkedő, kereső, magát sajnáló, másokat vádoló ember életébe, ott valami új jön létre. Aki a Krisztusban van, új teremtés az. A régi elmúlt - írja Pál apostol -, új állt elő.
Ezt az egészen újat kínálja nekünk Isten, és Jézus Krisztus az Ő feltámadásával ezt tette lehetővé. Ne érjük be ennél kevesebbel! Aki pedig már kapott ebből valamit, az legyen éhes és szomjas: kérek ebből Uram még, még többet belőled. Növekedjetek - mondja az ige - a mi Urunk megismerésében és a kegyelemben. Növekedjetek az alázatban, az engedelmességben, és növekedni fog bennetek az Ő öröme, békessége és az a reménység, ami már nem téves illúziókra épül, hanem az Ő igaz ígéreteire.
Mielőtt ezért imádságban is hálát adunk, egy énekverssel könyörögjünk:
Cselekedd Szentlelkeddel,
Végtelen érdemeddel,
Hogy új életet éljünk,
Végre porból felkeljünk
Örök, nagy boldogságra
És halhatatlanságra.
Imádkozzunk!
Úr Jézus Krisztus, megvalljuk neked őszintén, hogy ha körülnézünk, olyan sok okot látunk arra, hogy elcsüggedjünk, és ha volt is bennünk valami reménység, az szertefoszoljék. Megvalljuk azt is őszintén, ha néha magunkba nézünk, és te segítesz a valóságot meglátni, akkor is úgy tűnik: minden okunk megvan a kétségbeesésre. Olyan sok jót elhatároztunk már, és olyan kevés valósult meg abból. Olyan sokszor előjön újra és újra ránk jellemző nyomorúság, gyengeség. Olyan sokszor van úgy: nem azt akartuk mondani és tenni, amit mondtunk és tettünk. Olyan tehetetlenek vagyunk.
Dicsőítünk azért, mert kereszthaláloddal és feltámadásoddal győzelmes életet készítettél nekünk. Talán el sem hisszük, Urunk, hogy mennyire más lehetne minden, hogy ha veled szoros lelki közösségben, a te igédet komolyan véve élnénk. Segíts ezt elkezdeni, segíts ebben megújulni. Szentlelkeddel bátoríts minket, hogy lépjünk ezen az úton és merjünk téged követni. Hadd legyen ebből valóság.
Könyörgünk hozzád szeretteinkért közelben és távolban. Könyörgünk hozzád a betegekért. Különösen két súlyos beteg testvérünkért kiáltunk. Az élet és halál mezsgyéjén légy közel hozzájuk. Könyörgünk azokért, akik érettük fáradoznak.
Könyörgünk népünkért. Készíts jövőt, adjál lelki felébredést sokaknak.
Köszönjük, hogy reád bízhatjuk legszemélyesebb gondjainkat, terheinket is.
Kérünk, adj a bűneinkre bocsánatot és azoktól szabadulást. Félelmeink helyett békességet. Vedd ki a szívünkből az aggodalmaskodást, a szorongást, és adj a helyébe benned vetett bizalmat. Segíts komolyan vennünk, hogy te élsz, számíthatunk rád, bízhatunk benned, és aki benned hisz, az nem csalódik.
Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése