ki ezt kiáltja: Abba, Atya!" (Galata 4:6)
(David Elkind: All Grown Up and No Placc to Go [Mind felnőttek, és nincs hová menniük], 204.)
Keresztényként is felkiáltunk Istenhez, még ha nem vagyunk biztosak
abban, mit kell mondanunk. A "kiált" szó, amit Pál két alkalommal is
használ az eredeti görög szövegben az "Abba, Atya" előtt, a holló
hangját és az artikulátlan, kimondhatatlan fohászkodást érzékeltető
hangutánzás (lásd: Rm 8:26). A
Lélek által azonban bizonyosságunk lehet afelől, hogy amikor csapongva
beszélünk mennyei Atyánkhoz, Ő mindig meghallgat, megért, és a számunkra
legjobb módon válaszol.
Az angol nyelv
legszebb imádságai közül néhányat az ősi anglikán imakönyvben
találhatunk meg. Többségüket a nagy reformátor, William Tyndale írta,
aki Jézusba és a Szentírásba vetett hitéért halt mártírhalált. Az
anglikánok és az episzkopálisok egyaránt elmondják imájukban a
Tízparancsolat igéit, és mindegyikhez hozzáteszik: "Irgalmazz nékiink,
Urunk, és késztesd szívünket e törvény megtartására!" Sok keresztény
azonban elsajátította a kései reformátoroktól (például John Wesleytől) a
spontán imádság örömét: "A szívem olyannyira túlcsordult - írja
naplójában Wesley -, hogy képtelen voltam azokhoz az imaformulához
tartanai magam, amiket itt használnak." Korunk Lélekkel
telt keresztényei is szeretnek "csak úgy" beszélgetni mennyei Atyjukkal.
Imádság a mai napra
"Atyám, Te ismered, mi van a szívemben, még ha nem is tudom kifejezni azokkal a szavakkal, amiket használni szeretnék."
"Atyám, Te ismered, mi van a szívemben, még ha nem is tudom kifejezni azokkal a szavakkal, amiket használni szeretnék."
Garrie F. Williams írása alapján-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése