Alfred Christlieb: Bizonyságaid örökkévaló örökségem

Kevesek és nyomorúságosak voltak az én életem esztendeinek napjai.      l.Móz. 47,9

Látjuk, hogy Jákob élete a szenvedésnek keserű, hosszú és nehéz iskolájává lett. Kérdezhetjük, miért kellett ennek így lennie? Azért, mert Isten úgy munkálkodott rajta, mint egy szobrász a remekművén. Jákobon már a szenvedések iskolája előtt is volt pár kedves vonás. Ő szívesen meg is maradt volna ilyennek. Csendes, szerény teremtésnek nézett ki, de lénye át volt szőve tisztátalansággal és ravaszsággal. Ezért jöttek a vésőütések. Lábán hamissága. Ézsau fenyegetése, Dina megszeplősítése, Rákhel halála, József elvesztése, Benjámin elvitele. - Ezt a Jákobot látjuk az Igében a Fáraó előtt kihallgatáson. Az l.Móz. 46,34-ben ezt olvassuk: "minden juhpásztor utálatos az Egyiptombeliek előtt". S most Jákob, ez a juhpásztor, az akkori idők legnagyobb királya előtt áll. A történet azzal végződik, hogy Jákob megáldotta a Fáraót. A földi hatalmaság meghajol egy szegény paraszt előtt, akinek Isten a szenvedések iskolájában olyan méltóságot adott, amely előtt elhalványul az emberi dicsőség. Az öreg Jákob egészen egyszerű, őszinte. Nem tagadja le, hogy juhpásztor. Nem akar előnyt szerezni a Fáraó előtt. Nyíltan megvallja Istenét, magát bujdosónak, zarándoknak nevezi, aki az örökkévaló haza felé tart. A Fáraó mégis meghajlik az előtt az ember előtt, a csendes magasztosság előtt, amely ebből az emberből kisugárzik és elfogadja tőle az áldást. A Zsid. 7,7 ezt mondja: "pedig minden ellentmondás nélkül való, hogy a nagyobb áldja meg a kisebbet". Ha még egyszer megkérdezzük, hogyan lett Jákobból olyan ember, akit mint pátriárkát és Isten emberét mindmáig tisztelünk, a felelet ez: a szenvedések iskolájában.